A 18. század két legnagyobb háborújának (osztrák örökösödési háború: 1740–1748, hétéves háború: 1756–1763) középpontjában a Habsburg Birodalom állt. Ez a két háború kulcsfontosságú szerepet játszott a Monarchia közigazgatási szervezetének, és az állam működéséhez szükséges intézményi struktúráknak a kialakulásában, ezeknek okozói és egyben velejárói voltak.

 Az osztrák örökösödési háború „tárgya” voltaképpen az aktuális európai hatalmi viszonyok megmérettetése, a szövetségi rendszerek átszervezése utáni hétéves háborúé pedig az előbbi során elszenvedett sérelmekért járó reváns vétele, vagy a jó prédának kínálkozó területek megszerzése volt.

 A következőkben röviden tárgyalom, hogy Magyarország milyen mértékben járult hozzá ehhez a két háborúhoz, katona és adó tekintetében. Magyar Királyság hadereje a következő kiállítási formákból származott: elsőként az insurrectio (vagyis a nemesek személyenkénti felkelése), másodsorban a banderiális hadak (tulajdonképpen magánhadseregek), melyek felállításáért a főurak voltak felelősek, illetve a portális katonaság (ebből származott a könnyűlovasság). Az 50 lovast kiállítani képes főúr már köteles volt bandériumot állítani. Aki erre nem volt képes, annak a lovasa vagy lovasai a megyei bandériumba vonult(ak) be, aki pedig egyedül nem volt képes sem „felkelni”, sem lovast állítani, az más, hasonló anyagi háttérrel rendelkező nemesekkel állított ki lovast. Ezeken túlmenően még a szabad királyi és a bányavárosok is tartoztak katonaállítással, így összességében elmondhatjuk, hogy a rendszer középkori jelleget tükrözött. A modern hadviseléshez és a tömeghadseregekkel vívott háborúkhoz azonban ezek a formák már elavultnak számítottak. Az 1715. évi VIII. tc. rendelkezett a „felkelésről és az adózásról”, melynek értelmében a nemesek a személyes felkeléssel illetve a bandériumok állításával tartoznak, viszont nem született törvény arról, hogy mekkora legyen a hadsereg mérete, nem is beszélve a bandérium fogalmának definiálásáról. Így aztán maradt a nemesi felkelés, azon túl pedig minden, amit megajánlottak az uralkodó számára, a subsidium fogalmát merítette ki.

 Az uralkodó számára először 1688-ban két magyar huszárezred lett felállítva (1696-ra már megduplázódott számuk), majd 1702-ben három gyalogezred.  1740-ben a meglévő 52 gyalogezredből 3, a 40 lovasezredből pedig 8 állt magyar legénységből, ez a 8 magyar lovasezred alkotta a huszárságot.  A gyalogezredek száma 1741-re eggyel csökkent, a magyar ezredek száma viszont változatlanul 3 maradt.  1742-re azonban az 51 helyett már 59 gyalogezred volt felszerelve, köszönhetően a 6 új magyar (így összesen 9) illetve 2 új belga gyalogezred létrejöttének (korábban 3 belga ezred volt).  A pozsonyi országgyűlés által megajánlott gyalogos katonaság 21 600 főt tett ki.  A gyalogezredek száma 1744-ben érte el a maximumot, összesen 60-at, ebből a magyarok száma továbbra is 9 volt és ez így maradt egészen a háború végéig.  Az ezredek száma ezután csökkent, és a hétéves háború alatt folyamatosan 57, ezekből 11 volt magyar, ami 1759-ben 29 920 katonát jelentett.  A lovassági ezredek számát tekintve az 1742-es esztendő hozott növekedést, ugyanis 2 új huszárezred került felállításra, így a 42 lovassági ezredből a korábbi 8 helyett 10 volt magyar huszár.  Az 1744-es esztendő során plusz 1 huszárezred lett felállítva, viszont 1748-ra ismét 10-re csökkent a számuk.  A hétéves háború folyamán mindvégig 12 magyar huszárezred volt szolgálatban.  A huszárezredek létszáma békeidőben 600-610 fő körül mozgott, hadiállapot során viszont bővítés következett, és így elérte az 1 500 főt is.  Átlagosan kb. 10 000-12 000 magyar huszár szolgált a hétéves háború folyamán. A nemesi felkelést két alkalommal hirdették ki, 1741-ben („Vitam et sanguinem!”) illetve a második sziléziai háború kezdetén, 1744-ben. Első alkalommal 13 700 fő gyűlt össze, második alkalommal kevesebb, mint 10 000 fő, természetesen harci értékük is jóval alulmúlta a reguláris ezredekét.  A hétéves háború alatt nem forgott veszélyben Magyarország területi épsége, így a nemesi felkelés kihirdetésének sem volt jogalapja. A katonák létszámát illetőleg a Magyar Királyság hozzájárulása a Monarchia hadseregébe kb. 40 000-45 000 fő volt, számuk folyamatosan növekedett és a bajor örökösödési háború idejére érte el a 70 000 főt.

 Az ezredek számának csökkenése nem járt minden esetben létszámcsökkenéssel. Az 1744-es 60 gyalog- és 43 huszárezred 200 167 főt jelentett, ez 1745-ben kibővült 203 576 főre, mégis az 1761-ben hivatalosan bejegyzett 201 311 fő 56 vagy 57 gyalog- és 43 huszárezredbe volt beosztva, tehát a hétéves háborúban kevesebb ezred mögött több katona állt.  A létszámváltozás természetesen függött a hadieseményektől is, tehát veszteségek és feltöltések állnak mögötte. A két háború alatt a Monarchia hadserege az 1758. évben érte el a maximum létszámot, ami ekkor 232 634 személyt tett ki, belefoglalva ebbe a nem harcoló egységeket is, mint például a tábori „kórház” vagy a tábori konyha alkalmazottjait illetve a szállást és a tüzérség elemeit szállító személyeket.  A létszám csak a háború végső szakaszára csökkent 200 000 fő alá, 1762-ben 186 630 személy állt a sereg szolgálatában.

 A Magyar Korona országainak (Magyarország, Horvátország, Szlavónia, Erdély) lakossága 1754-ben 6 161 076 főt számlált, ami a Monarchia 16 207 000-es összlakosságának nagyjából a 38 %-át teszi ki.  A területi arányok viszont nem egyeznek a lakossági számarányokkal, ugyanis a Monarchia 520 159 négyzetkilométernyi összterületének valamivel több, mint 58 %-át tette ki a Magyar Korona országainak összterülete (302 931 négyzetkilométer). Ez nyilván az ország alacsony népsűrűségének tudható be, noha korábban már jelentős számban érkeztek idegen telepesek. Azt megállapíthatjuk azonban, hogy az újoncok számát tekintve a Magyar Korona országainak hozzájárulása a Monarchia hadseregébe nem egyezett meg Monarchiában elfoglalt terület arányával.

 Becslések szerint az örökösödési háború a Monarchia számára 185,85 millió forintba került, de ebből csak 35 % származott a hadiadóból (contributio).  A Haugwitz-féle államháztartási reform következtében 3,2 millió forintra növekedett Magyarország hozzájárulása a korábbi 2,5 millió forintról, a hétéves háború után pedig már elérte a 3,8 millió forintot, ez az összeg azonban Csehország (pontosabban a Cseh Korona országai) hozzájárulásának csak a harmadát tette ki.  Az adózás terén bekövetkezett reformok leginkább Erdély és a Bánát adóján mutatkoztak meg: Erdély adója 1740-ben 578 000, 1760-ra 1 000 000 forint, a Bánát adója 1741-ben 150 000, a hétéves háború után pedig már 455 000 forint.   A reform hatásai a kiadásokon is lemérhetők: a hétéves háborúra fordított 391 848 959 forint több mint kétszerese az örökösödési háború által felemésztett összegnek.  Ebből az óriási összegből 243 034 687 forintot a Monarchia országai és tartományai teremtették elő, ami az összes kiadás 62,02 %-át jelenti.  Ennek a 243 034 687 forintnak a 17,36 %-át adták a Magyar Korona országai, viszont a legnagyobb terheket a cseh tartományok viselték, 31,9 %-ot.  A Monarchia országai és tartományai által megadott contributio az összes kiadás 29 %-át tudta fedezni.

 A nyereségek/veszteségek mérlege negatív. Bár az első két sziléziai háború végső soron fel tudta mutatni azt a nem kis eredményt, hogy a Monarchia nem szűnt meg létezni, ennek ellenére a hétéves háborút lezáró hubertusburgi béke pontjai nagyon is hasonlítottak az 1748-as aacheni béke pontjaira, ennél fogva értelmetlenné téve az éveken át tartó öldöklést. 

Sajnos még nem készült el összefoglaló biográfia az osztrák örökösödési és a hétéves háborúban szolgált magyar tábornokokról. Ennek egyik legfőbb oka az egyes személyek felkutatásának nehézségei, egy komplett „tábornoklista” hiánya volt, melyet az osztrák állami levéltár orvosolt a közelmúltban egy online hozzáférhető névsor közzétételével, mely az állandó hadsereg kezdeteitől 1815-ig közli a hadsereg tábornoki karának archontológiáját.

A következő oldalakon található névjegyzék, az 1740 és 1763 közötti évek során a Habsburg Birodalom hadseregének keretein belül tábornoki rangban szolgálatot teljesített magyar származású személyek listája.

 „Tábornok” alatt a korszakban, a császári-királyi hadseregben az alábbi rangokat értették: Generalfeldwachtmeister (későbbiekben Generalmajor, magyar megfelelője a vezérőrnagy), Feldmarschall-leutenant (altábornagy), Feldzeugmeister (táborszernagy az altábornagyi rangból a gyalogságot vezénylő tábornokok esetében), General der Kavallerie (lovassági tábornok, rangban egyenrangú a táborszernaggyal), és végül a Feldmarschall (tábornagy).

 Christopher Duffy, brit hadtörténész számításai szerint a hétéves háború idején e négy tábornoki rangot összesen 330-an töltötték be, melyek közül a nevek hangzása alapján Duffy számításai szerint 11, 78 százalék volt magyar származású.  Ez a szám némileg elmarad a jelen névjegyzékben felsorolt 82 név sugallta arányoktól, igaz, kutatásaim tartalmazzák az osztrák örökösödési háborúban tábornoki rangig jutott személyeket is. Összevetve a 18. század elejének adataival, amikor a császári hadseregben csak mutatóban voltak volt egy-két magyar tábornok, ez a 10-20 százalékos arány azt jelenti, hogy a magyarság lassan kezdte a tábornoki karban is megközelíteni a birodalomban betöltött, egyre növekvő politikai, gazdasági és katonai súlyának megfelelő szerepet.

 Az alapvető forrásként szolgáló 1618 és 1815 közötti császári illetve császári és királyi tábornoki névsor és a Nagy Iván által készített magyarországi családokat taglaló munka (és az egyéb életrajzi munkák) összevetéséből fakadóan több helyen mutatkoznak eltérések az egyének nevét, születési idejét, halálozási dátumát, kinevezési időpontját illetőleg. Ezeket a különbözőségeket feltüntettem a szükséges helyen. A legtöbb esetben a kinevezési dátum és a tábornoki rangban eltöltött idő mellett az alapvető személyi adatok is megtalálhatóak, és ahol ez lehetséges volt, néhány életrajzi adatot is mellékeltem hozzájuk, a „fontosabb” neveknél ajánlottam irodalmat is.

 Szolgáljon ez a dolgozat segédletként azok számára, akik nálam nagyobb szakértelemmel és hozzáértéssel rendelkeznek a témát illetőleg és mélyebb kutatásokat kívánnak végezni hadtörténelmünk eme időszakával kapcsolatban.

TOVÁBB A TELJES DOLGOZATHOZ