A „betyár” szó először írásos említésként 1744-ben lép fel a történelem színpadára, Kecskemét város jegyzőkönyvében.  A kortársak még nem tudhatták, hogy ez a szó – pontosabban az e szó mögé „rejtőzködő” rabló – milyen markáns lenyomatot hagy az újkori Magyarország társadalom- és kultúrtörténetében, milyen szimbólummá válik a feudalizmus ellen folytatott küzdelemben. A célom bemutatni, mik a betyárok népszerűségének elemei, milyen tényezők segítették elő, hogy gyakorlatilag a nemzeti öntudat egyik jelentékeny építőelemeivé váltak.  Mindezt igyekszem a „legendás” bakonyi betyár, Sobri Jóska alakjának kiemelésével megtenni. Mielőtt azonban elhamarkodott, sommás ítéletet, véleményt fogalmaznánk meg, át kell tekintenünk a betyárság fogalmi hátterét, társadalmi bázisát. Nem kerülhetjük ki a betyárvilág kialakulásának történetét, valamint az azt elősegítő tényezőket sem. 

A „betyár” szó maga valószínűleg perzsa-török eredetű, oszmán közvetítéssel került Magyarországra a XVI–XVIII. században. Az eredeti „bikar”, „bikiar”, „bekiar” jelzőt a dologtalan suhancokra éppúgy használták, mint a keresztények kigúnyolására, hitetlen gonosztevőkként ábrázolva őket.   A betyár kifejezés meghonosodása nem is ment végbe az ország minden egyes szegletében. A Dunántúlon például kevésbé vert gyökeret. A hivatalos, levéltári iratok szinte egyáltalán nem használják, helyette nem meglepő módon inkább a „gonosztevő” és a „haramia” kifejezés dívik. Az általam mélyebben vizsgált „Sobri-korszak” levéltári irataiban „betyár” kifejezés egyszer bukkan fel, akkor is egy központi kormányzat részéről megfogalmazott iratban. .

Ki is az a betyár? Váry Gellért piarista tanár gondolatait nyugodt szívvel idézhetjük: „A szoros értelemben vett betyár olyan ember, aki másnak a tulajdonát vagy titkon, vagy erővel elveszi, s emiatt kerülve az igazságszolgáltatás büntető kezét, erdőkben, réteken, vagy tanyákon bujdokol (…) Az igaz betyár csikósból, gulyásból, vagy más egyéb, pusztán lakó emberből szokott alakulni. A betyár többnyire szép, hetyke legény, aki pörge kalapban, czifra szűrben, patyolat gatyában, fegyveresen és lóháton jár-kel (…) míg végre kézre nem kerül, s akasztófán fejezi be életét.”

Más megközelítésben – Szabó Ferencet segítségül hívva – a betyár „hetyke, virtusos, bátor legény”, akit csak az éhség hajtott munkavállalásra, akkor is rövid időre szegődött el.  A XVIII. században a „betyár” kifejezést még főként napszámosok, idénymunkások megnevezésére használják, sőt, családnévként is használatos volt.  A szó pejoratív tartalommal csak a későbbi évtizedek során töltődött fel.

A „betyár” szónak emellett léteztek különböző régiónként eltérő alakváltozatai, fajtái illetve azzal rokon értelmű szavak is. Jól mutatja a korabeli Kárpát-medence nyelvjárásbeli-néprajzi gazdagságát a Gönczi Ferenc etnográfus által vizsgált Somogy. Itt a betyár-zsivány szavak között némi jelentésbeli különbség is fellelhető, a betyár a közhiedelem szerint „becsületes, csak a gazdagoktól rabol, míg a zsivány a közönséges rablógyilkosok jelzője.  Sajátos jelentésbeli árnyalattal bírnak az olyan kifejezések, mint a kertalja-, fűzfa- és krumplibetyár. Ők csak alkalmi lopkodók, nem őrzik hivatásszerűen a betyáréletet. A kapcabetyárokról megvetően emlékezett a nép is: „embert is öltek, a szegény utast is kifosztották.”  A falvakban éltek „betyárkodók” is, a falurosszait gúnyolták így. Szintén elterjedt szinonimája a betyároknak a szegénylegény – Gönczi Ferenc a „háborús utóélet tüneteiként” (1848–49-et értve ezalatt – T. Á.) értelmezi ezeket a fiatalokat: „foglalkozáshoz nem jutott, vagy azt kerülő egyén.” 

A betyárság döntően két csoportba sorolható. Az alföldi betyárok pusztai lovas betyárokként főként a nagyállattartáshoz, állatkereskedelemhez kapcsolódtak.  Legjelesebb képviselőjük minden idők leghíresebb/leghírhedtebb (el kell ismerni: Sobrit is megelőzve) magyar betyárja, Rózsa Sándor volt. A másik nagy csoportot az ún. hegyvidéki betyárok alkották, lényeges különbség, hogy az eltérő természetföldrajzi viszonyok következtében ők gyalogszerrel járták áldozataik portáját, a nyomukba eredő pandúrokkal szemben az ebben a korszakban végtelennek tűnő, napfénytől elzárt erdőségek természetes menedéket képeztek. Legfőképpen a „bakonyi betyárokat”, így Sobrit lehet itt megemlíteni.

Kikből is lettek a betyárok? Itt elsősorban a pásztorságot kell számításba vennünk, amelynek létszáma a 18. század végére elérte a 100 ezer főt.  Az ő életmódjuk lényegesen eltér minden más társadalmi csoportétól, élesen el kell különítenünk még a parasztságétól is. A pásztor-életforma „alap-élménye” a magány. Elzárkózik a társadalomtól, nem jár iskolába, nem sajátítja el a parasztságra (így a falu nagy részére) jellemző etikettet. Ez nem jelenti azt, hogy a pásztorok ne követnének egy saját maguk által kialakított normarendszert. Az azonban szöges ellentétben áll a társadalom többi részére (és az államra) jellemző viselkedési szabályok együttesével. A pásztoroknál például a másik nyájából való jószág-elhajtás nem minősül bűnnek, inkább virtusnak, apró csínytevésnek. Az számíthatott a többiek lenéző pillantásaira, aki elszenvedte a lopást, aki nem volt elég éber. Ahogy Mikszáth Kálmán „Az a fekete folt” c. halhatatlan novellájában írja: „Az a kis gyengeség, hogy innen-onnan egy-egy birka kerül a bográcsba, mely nem tartozik a világ elejétől az ő nyájához, nem megy hiba-számba, benne van az már a vérében a született juhásznak, amint azt minden okos ember tudhatja, kivévén a tekintetes vármegyét, melynek semmi érzéke nincsen a juhászvirtus iránt.” .

Mikszáth rátapintott egy újabb sarkalatos kérdésre, mellyel foglalkoznunk kell, ez pedig a pásztorság és az állam, megye, a hivatalos hatalmak közt tátongó világnézeti „szakadék”. A témával részletesebben Hobsbawm brit történész foglalkozott, igaz, nem annak magyarországi, hanem dél-európai vonatkozásaival. A „társadalmi banditizmus” („magyarra” fordítva: betyárvilág) kifejlődésének gyökerét abban látta, hogy az állam és lakosainak egy része (akár a parasztok, akár a pásztorok) kölcsönösen nem értik egymást.   Véleménye szerint tehát banditává úgy válik valaki, ha olyan bűnt követ el, amelyet a környezete nem tekint annak, az államhatalom viszont igen.  Hobsbawm példaként erre a vérbosszú gyakorlatát hozta fel elsőként, a hazai viszonyokra átültetve mi a lopást – vagyis a „juhászvirtust” tehetjük meg a „betyárkarrier” kiindulópontjának.

 A pásztorok emberi kapcsolatai is jóval gyengébbek voltak a korban megszokottnál. Nem volt számottevő vagyonuk, és ingatlanuk sem, következésképpen a pásztorok nem kötődtek semmihez és senkihez . Azt is tudnunk kell, hogy a pásztorok és a parasztok kölcsönösen lenézték egymást. A pásztorok értékrendjének központjában a korlátlan szabadság eszménye állt, erre voltak a leginkább büszkék. Nem ismerték a kemény, megfeszített munkát, a „földmíves nép verejtékes munkáját”, az általuk előállított értéket sem becsülték.  A végtelen pusztákon, vagy a zegzugos, sötét erdőségekben csavarogtak, „kujtorogtak”. A tulajdont kevéssé tisztelték, a pásztor- és a betyár-értékrend sok tekintetben átfedést mutat, logikus, hogy a betyárok elsőszámú „szövetségesei” a pásztorok voltak – ahogy ezt a levéltári iratok is alátámasztják.  

A pásztortársadalom rendkívül erősen hierarchializálódott. Legalul a disznókat őriző-terelgető kondás szerepelt, a legnagyobb tiszteletnek a lovakkal foglalkozó csikós örvendhetett. Nagy szégyennek számított, ha valaki apja hivatásához képest alacsonyabb „kasztba süllyedt” (például juhász-gyermek létére kondás lett) oly nagy szégyennek, hogy nem ritkán inkább a világgá menést, a betyár-életet választották.   Emellett a túlzott „karrierizmus” sem volt jellemző rájuk. Vahot Imre, ismert reformkori publicista írja elismerően Sobri öccséről: „Nem akart több lenni az apjánál” .

Azt már tisztáztuk tehát, hogy a betyárok jelentékeny része a pásztorság soraiból kerül ki, ez a réteg képezi a betyárság elsődleges társadalmi bázisát. A jelenség mélyebb megismeréséhez viszont önmagában ennek a ténynek az ismerete nem elégséges. Tisztában kell lennünk a bomló feudalizmus korának Magyarországának néhány alapvető jellegzetességével. A feudalizmus társadalmi-gazdasági rendszere magában rejtette például a földesúri önkény lehetőségét – legfőképpen az úriszék jogának gyakorlásával. Valószínűleg azonban ez a tényező volt a kevésbé jelentős, a földesúrnak sem volt érdeke jobbágyainak fölösleges zaklatása, sanyargatása, az ő szempontjából nézve az volt az üdvözítő, ha jobbágya minél többet tudott termelni, ehhez pedig nyugodt körülmények kellenek. Másrészről a betyárság kialakulásával foglalkozó kutatók között is összhang van atekintetben, hogy a kor haramiáinak utánpótlását többnyire valóban a pásztorok biztosították. A „zsarnokoskodó földesúr” félig-meddig valóságos mítosza mellett nem mehettünk el szó nélkül, de a marxista történetírásra jellemző túlzásokat tanácsos leszűrnünk.

Az előbb említettnél lényegesen fontosabb tényező volt a katonaállítás, vagyis az újoncozás rendszere. Az országgyűlés kezében az újoncmegajánlás joga volt az egyik – bár a korszakban már egyre inkább elhalványuló – „fegyver” a bécsi központi kormányzattal vívott küzdelemben. A megajánlott újonclétszámot felosztották a megyék között, majd azok végül járásról-járásra, városról városra és faluról falura haladva határozták meg az egyes településeknek kötelezően kiállítandó újoncok létszámát. A katonai szolgálat időtartamáról tudnunk kell, hogy a XIX. század elején életfogytig vagy megrokkanásig tartott, (az 1830-as országgyűlés csökkentette le 10 évre ) ráadásul a katona szülőföldjétől több száz, vagy ezer km-re, a Habsburg Birodalom valamelyik távoli szegletében, idegen földön, idegen vezényleti nyelven, idegen érdekekért kellett leszolgálni ezt a hosszú időt. Természetesen a kor férfiúi számára ez cseppet sem volt vonzó. 10-12 év alatt teljes mértékben kiszakadhatnak közösségeikből, a visszailleszkedés szintén problémákkal járhatott. Az önként jelentkezés nem volt általános, így maradt a sorozás, azt, hogy kinek kellett beállni a hadsereg kötelékébe, a helyi elöljáró döntötte el.  Nyilván a módosabb, a faluban tekintélyesebb ember behívásának esélye a faluvégi ágrólszakadt legényekhez képest elenyésző volt. De ebben nem kell látnunk valamiféle „tudatos gonoszságot”, egyszerűen a közösség jól felfogott érdekeiről van. Annak kellett behívóra számítania, aki a falu társadalmának perifériáján helyezkedett el, munkája (vagy éppen dologtalansága) a többiek számára legkevésbé hasznos, vagy éppenséggel kifejezetten káros volt. Az újoncok így főleg a „falurosszaiból” kerültek ki. Ha már behívásukra került sor, jellemükből adódóan, illetve abból, hogy nincsen veszítenivalójuk, könnyen szökésre adhatták magukat. Innen már egyenes az út a bujdosók, a betyárélet felé. A szökések magas számára következtethetünk abból, hogy a katonaszökevényekről a században nyilvántartást vezettek,  azaz semmiképpen sem lehetett elszigetelt jelenség.  1800-ban történt, hogy egy csapat újonc lefegyverezte az őket kísérő katonákat, pandúrokat, ezt követően raboltak és fosztogattak.

 A katonaság terhe alóli kibújásra mások az elszökés helyett sokkal brutálisabb megoldást választottak. 1944-ben megjelent munkájában Gönczi az öncsonkítás gyakorlatát a cigányságnál találta kirívóan magasnak.  A katonaszökevények és a betyárok közötti kapcsolatra jó példa Sobri bandája is, a tagok nagy része úgyszintén a dezertőrök soraiból származott.  Megállapíthatjuk, az újoncozás rendszere gyúanyagul szolgált a betyárvilág kirobbanásához.

Az újoncozás relatíve igazságtalansága mellett kiemelt szerepet tulajdoníthatunk a korabeli hazai börtönök elavultságának. Ez a felvilágosodás szellemével összeegyeztethetetlen volt.  Ekkoriban már előtérbe került a börtönök javító-nevelő szerepének a hangsúlyozása, de ez ekkor még csak „idea” maradt, a valóságban inkább a kegyetlenkedések, a túlzsúfoltság, mocsok, betegségek és a gyakori elhalálozás voltak a jellemzőek. Bár a tárgyalt korszak börtöneinek állapotáról nincsen összefoglalás, - jelen dolgozat keretei pedig a börtönök részletes feltérképezésére nem adnak lehetőséget – az 1869–72közötti szegedi várbörtönben uralkodó viszonyokról Csapó Csaba készített részletes leltárt. Ebből megtudhatjuk, hogy a vizsgált négy év alatt – amely a királyi biztosság négy éves működéséhez köthető – az 1597 letartóztatott személyből 415 hunyt el a börtönben, a halálozási ráta majdnem 25%.  A halálozások okai többnyire különféle tüdőbetegségek voltak, ez egyértelműen a túlzsúfoltság, a rossz higiéniás viszonyok számlájára írandó. Ha ez előfordulhatott az 1870-es években, akkor az 1800-as évek elején a körülmények szinte borítékolhatóan rosszabbak, esetleg ugyanilyenek voltak. Ezt természetesen a kortársak is érzékelték, nem hiába került napirendre a börtönügy kérdése az 1832–36-os és az 1839–40-es országgyűlésen is.

Ellenben lényegi változás, mint a fenti példából is láthatjuk, évtizedek alatt sem történt. A betyárvilággal és Sobri Jóskával különös részletességgel foglalkozó Eötvös Károly a betyárélet kialakulásának magyarázatára a börtönrendszer sanyarúságát első helyen teszi meg memoárjában.  A börtönőrök esetleges túlkapásairól, kegyetlenkedéseiről nem tudunk biztosat – nem indult soha nyomozás, vizsgálat a feltételezhető visszaélésekről. 

Nem csoda hát, hogy sok rab megelégelte keserű helyzetüket, és szökésre adta a fejét. (Abból, hogy ez viszonylag sokszor lehetett sikeres, szintén következtethetünk a honi börtönök színvonaltalanságára.) Itt nem kell feltétlenül a legnagyobb gonosztevőkre gondolnunk, több ifjú, apróbb vétségért került oda - a pásztorfiúk esetében igen gyakran beszélhetünk tolvajlásról - de az ő vállukra az a pár hónap vagy év is elviselhetetlen terhet rótt. Eötvös Károly is kesergett azon, hogy ez az embertelenség sok lelket véglegesen „elvadított”, holott a cél éppen az igaz emberré nevelés kellett volna, hogy legyen.  A szerencsés meneküléssel a társadalomba már nem volt visszaút, az determinálta a bujdosó, szegénylegény-életmódot.  Ugyanakkor a betyárrá váláshoz kisebb részben hozzájárultak olyan egyéni szerencsétlen sorsok is, mint például a pásztorok, cselédek szolgálatból való elbocsátása.

Magának a betyármozgalmak megerősödéséhez a társadalmi-gazdasági zavarok mellett hozzájárult a büntetőjog következetlensége is. Magyarországon még a XIX. század első évtizedeiben sem volt egységes büntető törvénykönyv!  (Az első rendszeres magyar polgári büntetőtörvényköny-tervezet a 1840-es években készült el, Deák Ferenc vezetésével. ) Az elégtelen büntetőjog szintén önkényeskedésre, visszaélésekre adhatott lehetőséget. Nem feledkezhetünk meg az anyagi gondoktól terhelt, s éppen ezért alacsony létszámú, rosszul felszerelt, kiképzetlen a karhatalmi alakulatokról, őket is komoly tényezőként kell figyelembe vennünk, ha a betyárvilág kialakulásáról van szó. 

Miképpen is fejlődött ki ez a sajátos bűnözési forma az 1790-től 1830-as évekig (Sobri színre lépéséig) terjedő időszakban? Hudi József, kutatásai alapján a betyárvilág térhódítását három hullámban vélte felfedezni.  A már tárgyalt társadalmi-gazdasági körülmények mellett a közvetlen előzmények közé tartozik az 1790-es évek éhínségei, majd az 1800-as évek elejétől jelentkező ún. napóleoni háborúk. A harmadik fontos mozgatórugó az 1820-as évek fellendülő gazdasága. Ez hozzájárult a társadalom polarizálódásához, az árutermelő parasztság „megizmosodásával” bővült a betyárok potenciális áldozatainak köre, a zselléresedés megindulásával a betyárok utánpótlása is kiszélesedett. Hudit kiegészíthetjük azzal, hogy a XIX. század második felétől felgyorsuló tanyásodás is kedvezett a bűnözőknek. 

A XVIII–XIX. század fordulóján már egyre több megyében alkalmaztak statáriumot - például a Hudi által kutatott Zalában is.  Békés vármegyében 1803-ban szükségesnek tartották a legkülönbözőbb – részben szabadságjogokat is korlátozó – intézkedéseket a haramiák ellen. Elrendelték, hogy a fegyverárusítás csak kijelölt helyen történhet, megparancsolták, hogy fokozottan ügyeljenek a „paripán, czifra nyeregszerszámmal közlekedőkre” . A Sobri-Milfajt-banda által később uralt Bakonyban és környékén is rendszeresen előfordulnak a kilencvenes évektől kezdve kisebb-nagyobb bűnügyek, a legnagyobb visszhangot Vida Marci felbukkanása váltja ki, a dezertőr 1811-ben szökött meg a veszprémi börtönből, s csak 1826-ban sikerült őt a vármegyei karhatalmi szerveknek elkapniuk, megölniük. 

Milyen eszközök álltak a hatóságok rendelkezésére? A már említett statáriummal, rögtönítélő bírósággal előszeretettel éltek a megyék. 1810-től kezdődően már kívánatossá váltak az olyan szigorú biztonsági intézkedések bevezetése, mint az út menti csárdák összeírása, az utak tisztítása, több pandúr kivezénylése.  Mai szemmel nézve a szabadságjogokat súlyosan korlátozó intézkedéseknek tekinthetjük a pásztorok és cselédek számára kirótt út –és bizonyságleveleket. A községek számára kötelezővé tették az éjjeliőrők foglalkoztatását az elhagyott területekre. Többször szóba került az is, hogy a pásztorokat tiltsák el a ló tartásától. Érdekes színfoltja a közbiztonság érdekében folyó diskurzusnak, hogy a klasszikus magyar liberalizmus óriása, az ekkor még ifjú Deák Ferenc is a lótartás szigorítása mellett foglalt állást. Tekintélye azonban ekkor még nem nyomott túl sokat a latban, rokona, Deák Antal hatására elvetették ezt az elképzelést.

 A megyei/állami erőszakszervezetek mindezek mellett számítottak a helyi lakosság segítségére is, bár ez a fajta „népfelkelés” általában csak alacsony hatásfokkal működött. (Sobri lápafői likvidálásakor is panaszkodott a helyi pandúrhadnagy a lakosság elégtelen közreműködésére. ) 

Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy a hazai „közbátorsági” viszonyok annyira elütöttek volna a korabeli Európa más államainak átlagától. A statisztikák szerint 1831–41 között a Magyar Királyság területén évente átlagosan 28 373-an  sínylődtek börtönökben. Ez az akkori ország lakosságának 0,25%-a, ami nem számít kirívó aránynak a kontinensen. (Arra Hudi József elemzése nem térhetett ki, hogy hogyan alakultak a felderítési mutatók.) A különösen a nyugati világban elterjedt, magyarországi rablóvilágról szóló mítosz, melyet részben a bécsi sajtó is generálhatott, valótlannak tekinthetünk. A Bakony rossz hírét Eötvös Károly is sajnálatosnak tartotta, véleménye szerint ott csak Sobri és bandája működésekor érezhette magát veszélyben az utazó, azokat az időket leszámítva biztonságban volt.  Ezt a véleményét némi kiegészítéssel bár, de mi is elfogadhatunk. A Hudi által behatóbban vizsgált Zala megye és Káli-medence területén a közbiztonság alapvetően jó, a közbiztonság rohamos romlása – a napóleoni háborúk mellett – a harmincas évekre tehető. Ekkoriban tűnt fel a később legendássá váló betyár, Sobri Jóska és bandája is.

 TOVÁBB A TELJES DOLGOZATHOZ