IVAN KAMENEC: TRAUMA


Recenzióm tárgyául Ivan Kamenec: Trauma című könyvét választottam, mely rövidsége ellenére egy igencsak érdekes és alapos összefoglalója az első Szlovák Köztársaságnak.

Mindenekelőtt pár szóban be szeretném mutatni a szerzőt. Kamenec a modern szlovák történelem szakavatott ismerője, tekintélyes szlovák történész. 1938. augusztus 27-én Nyitrán született, s egyetemi tanulmányait 1961-ben fejezte be a pozsonyi Komenský Egyetem Bölcsészettudományi Karán. Történészként dolgozott a Szlovák Akadémia Történettudományi Intézetén, illetve a Szlovák Nemzeti Múzeumban is. Fő érdeklődési köre az 1918-tól 1945-ig terjedő korszak szlovák történelme. Hat könyvet és több mint száz tanulmányt jelentetett meg a második világháború Szlovákiájáról, illetve a két világháború közti közép-európai eseményekről. 2004-ben az ő közreműködésével jött létre Dušan Hudec dokumentumfilmje, amely az 1945. szeptember 24-i nagytapolcsányi zsidópogromot dolgozta fel. 1999-ben Egon Erwin Kisch nemzetközi irodalmi díját megkapta munkásságáért, illetve később további két cseh és szlovák kitüntetésben részesült. Egyetemi tanári munkássága szintén említésre méltó.1

A Trauma eredetileg Prágában jelent meg 1992-ben Slovenský štát címen, magyarul pedig 1994-ben Budapesten. Fordítását Húshegyi Dóra és Húshegyi Gábor végezték.

Az előszót a magyar kiadáshoz Rudolf Chmel, Csehszlovákia utolsó budapesti nagykövete írta, melyben kifejtette, hogy Szlovákia valójában nem a szlovák nép akaratából született meg, hanem politikusok döntéseként. Természetesen egy olyan diplomata, aki Csehszlovákia szolgálatában állott, az 1990-es évek elején nem túl szimpatikusan szemlélte, ahogyan az állam történelme során már másodszor is két részre oszlik. Ilyen szellemben fejti ki aggodalmát az iránt, hogy az újonnan megalakult Szlovákia önállóságában is helyt tud-e majd állni a következő évek során?

A könyv első fejezete az Új állam születik címet viseli. Ebben a részben a szerző a Második Csehszlovák Köztársaságban uralkodó viszonyokat, illetve az új szlovák állam létrejöttének körülményeit fejti ki. A müncheni szerződés után, 1938. október 6-án a megcsonkított államon belül Szlovákia elnyerte a politikai autonómiát. Ennek kivívásában nagy szerepe volt Hlinka Szlovák Néppártja, a HSLS tevékenységének, amely már korábban kormánytag volt, azonban törekvéseiket akkor nem kísérte siker, s ezért kiváltak a kormányból. A párt egyedül önmagát tekintette a szlovák nép egyedüli képviselőjének, azonban a két háború közötti időszakban még egyáltalán nem tűnt fasiszta jellegűnek. Működött azonban a párton belül egy radikális csoport, amely kezdettől fogva élesen kritizálta a központi prágai kormányt, amiért az nem adta meg a szlovákoknak az autonómiát. Ezek a radikálisok a Nástup című folyóirat, majd a Hlinka Gárda köré csoportosultak, s legismertebb vezetői Karol Sidor, Ferdinand Ďurčanský és Vojtech Tuka voltak.

Tukára még érdemes lenne pár szóban kitérni. Az egész könyv során a szerző újra és újra megjeleníti a személyét, és véleményem szerint az ő életének ellentmondásos szegletein keresztül szeretné magának a szlovák államnak a belső ellentmondásait kifejezni. Tuka 1880-ban született, jogi tanulmányait a pesti, majd a párizsi és a berlini egyetemen végezte.2 Pécsett kapott állást, mint egyetemi tanár, s mint ilyen, ő volt a korabeli Magyarországon a legfiatalabb az egyetemeken oktató tanárok közül. Az első világháború után az újonnan alakult csehszlovák államban a pozsonyi egyetemen helyezkedett el, s már ekkoriban élesen követelte a csehektől a beígért szlovák autonómia megadását. 1929-ben tizenöt évnyi börtönbüntetésre ítélték, Magyarországnak tett kémkedés vádjával gyanúsították, azonban 1937-ben kiengedték a börtönből. Szlovákiából ekkor távozott egy időre, azonban 1938 októberében visszatért, s a HSLS-en belül próbált meg szervezkedni. Egyik legfurcsább ellentmondás az életében, hogy szlovák nyelvtudásának gyengeségei ellenére a radikálisok egyik, ha nem legfőbb vezetője lett. Németországba ezekben a hónapokban többször is ellátogatott, majd 1939. január 30-án létrehozta a németekkel együtt a Szlovák-Német Társaságot. Február 12-én még sikerült azt is elérnie, hogy személyesen találkozhasson Adolf Hitlerrel.

Visszatérve az eseményekre, 1938. december 18-án választások zajlottak, s az ekkor megszavazott szlovák nemzetgyűlés volt az, amelyik majd később kikiáltotta a Szlovák Köztársaságot.

Ami az állam területét illeti, a Szudéta-vidék elcsatolásán kívül Németországhoz került a pozsonyi-ligetfalusi hídfő, illetve Dévény, azonban ennél még súlyosabb területi változtatásokra is sor került. Ugyanis november 2-án, az első bécsi döntés értelmében Magyarország visszaszerezte a többségében magyarlakta dél-szlovákiai régiókat, összesen 10 400 négyzetkilométert 860 000 lakossal. Lengyelország ezen kívül megszerzett északon, az Árva és a Szepesség területén néhány települést.

Időközben az autonóm Szlovákiában a HSLS-en belül tevékenykedő szeparatista csoport egyre hangosabban hallatta hangját, s ezt az állampolgárok is a saját bőrükön tapasztalhatták: pártokat, szakszervezeteket oszlattak fel, zsidó-és csehellenes atrocitások történtek, a cenzúra erősebb lett, illetve létrehoztak egy koncentrációs tábort az illavai börtön helyén.

Tukán kívül a HSLS több képviselője3, így a Hlinka halála után a párt elnökévé vált Jozef Tiso, illetve Ferdinand Ďurčanský is tárgyaltak a németekkel. Göring, illetve Ribbentropp előtt nyilvánvalóvá tették, hogy Szlovákia függetlenségének elérése előbb-utóbb valósággá válik.

A prágai központi kormány azonban még mindig képtelen volt elviselni a szlovákok autonomista törekvéseit, s 1939. március 9-én kihirdették Szlovákiában a szükségállapotot. Az állam elnöke, Emil Hácha, visszahívta Tiso kormányát, s miután az általa felkért Ján Sivák visszautasította a kormányalakításra való felkérést, Karol Sidor került 11-én az autonóm kormány élére. A legfőbb probléma az volt, hogy a szükségállapot kihirdetését Hácha egyetlen szlovák politikai erővel sem egyeztette, így az nem talált sok megértésre körükben. A nácik Karol Sidort felkérték arra, hogy kiáltsa ki a függetlenséget, azonban ő ezt visszautasította, így Tisót és Ďurčanský-t Berlinbe hívatták. Hitler biztosította őket a támogatásukról, így március 14-én a szlovák nemzetgyűlés elég bátornak érezte magát arra, hogy kikiáltsa az új állam létrejöttét. Kamenec szerint az egész aktus valójában a véletlenek sokaságának köszönhetően alakult így, s a képviselők nagy része még a parlamentbe való belépéskor nem is sejtette, hogy mit hoz az ülés a nap végére. Kihangsúlyozza továbbá, hogy a döntés nem a szlovák nép akaratából született, hanem politikusok egyeztetéséből, illetve Németország nyomásából, hiszen Szlovákia a Csehszlovák Állam szétesésének mellékterméke volt.

A második fejezet a szlovák állam belső szerkezetét próbálja dióhéjban bemutatni. Ami Szlovákia területét illeti, az eredeti 38 050 négyzetkilométerből elvesztett további 1600-at Magyarország javára 1939 márciusában. Az északnyugati területeken létrejött továbbá egy ún. védelmi övezet, amely német katonai megszállás alatt állt. Majd a lengyelországi hadjárat során ennek a területnek kulcspozíciója lett, ugyanis a német hadsereg offenzívája erről a területről is behatolt Lengyelországba. 1940 decemberében népszámlálást tartottak Szlovákiában, s az adatok szerint a 2,6 millió lakos 15%-nyi kisebbséggel rendelkezett, akik közül 130 000 német, 80 000 cseh, 89 000 zsidó, 30 000 roma, 79 000 rutin és 67 000 magyar volt.

Közigazgatása egyszerű volt, hat megyére oszlott az ország, s fővárosa a százezer lakosú Pozsony volt, ahol székeltek a legfőbb politikai és gazdasági intézmények. A július 21-én elfogadott alkotmány értelmében az ország államformája a köztársaság lett, s október 26-ától Jozef Tiso lett a köztársasági elnök. Tiso korábban miniszterelnök volt, s mikor átvette új tisztségét, helyére a már korábban említett Vojtech Tuka került. Tiso ezenkívül a HSLS elnöke is volt, így kezében összpontosult a legnagyobb hatalom.

Tiso mögött 1940 júliusáig Ferdinand Ďurčanský számított a második legnagyobb befolyással rendelkező politikusnak, ugyanis egy személyben volt bel-és külügyminiszter. Ďurčanský korábban a radikálisok egyik vezéregyénisége volt, azonban hivatalba lépése után inkább a náciktól független politikába kezdett. Még Szlovákia semlegességével is próbálkozott, azonban a nácik hathatós közbelépésére kénytelen volt megvállni hivatalától. Helyébe, a külügyminiszteri székbe Tuka került, Alexander Mach pedig belügyminiszter lett. Mach ezenkívül a Propagandahivatal vezetője is volt, illetve a Hlinka Gárda főparancsnoka. A HSLS-en belül a radikálisok ekkor érték el hatalmuk csúcspontját.

A szlovák pártok közül egyedül a HSLS volt engedélyezve, rajta kívül csupán a kisebbségek rendelkeztek pártokkal. A németek pártja a Deutsche Partei volt, Franz Karmasin vezetésével, a magyaroké pedig az Egyesült Magyar Párt, Esterházy János elnökletével. Az első bécsi döntés után ugyanis a Szlovákiában maradt 67 000-nyi magyar érdekképviselete céljából Esterházy nem oszlatta fel a pártot, és tovább tevékenykedett az országban.

Ami a HSLS-t illeti, taglétszáma rohamosan nőtt, ugyanis míg 1937-ben még csak ötvenezer tagja volt, 1943-ban már háromszázezer. A párton belül működött a Hlinka Gárda, illetve a Hlinka Ifjúsága csoport is, melyek a náci hasonló csoportok példájára alakultak és működtek. Elvileg minden 6 és 60 év közötti férfi és fiúgyermek tagja volt ezeknek a csoportoknak, azonban a kisebbségeket ezekből kizárták. A németek ezzel szemben létrehozták a Freiwillige Schutzstaffel-t, a magyarok pedig a Magyar Gárdát.

Kamenec még a fejezet végén kitért a magyarok, illetve az egyház helyzetére is. A magyarok az ország lakosságának csupán 2,5%-át alkották, s főként a déli járásokban, illetve Pozsonyban, Nyitrán, Nagyszombaton, Eperjesen, Pöstyénben éltek. A szlovák kormány viszonya a magyarokkal nagyon egyszerű elven alapult: a reciprocitás elvén. Ahogyan Budapest viselkedett az ottani szlovákokkal, ugyanúgy tett Pozsony a magyarokkal. A szerző sem az Egyesült Magyar Pártról, sem Esterházyról nem volt túl jó véleménnyel. Szerinte a párt szigorúan centralista jellegű volt, azon belül Esterházy egyeduralmával. A párt újságjai a Magyar Hírlap és a Magyar Néplap voltak. Érdekes, hogy Kamenec Esterházynak az 1942 májusában tett lépését, vagyis mikor a szlovák parlamentben egyedüli képviselőként utasította vissza a zsidók deportálásáról szóló törvényt, hogyan értelmezi. Ezt is amolyan „érdekcselekedetként” értékeli, ugyanis szerinte a gróf nem a deportálás elvét utasította vissza, hanem csupán azt, hogy magyar nemzetiségű zsidókat is elszállítsanak. Bár a magyar történetírás – főleg az utóbbi években elterjedt - heroizáló képével sem értek egyet, melyet Esterházyról festeni próbál, azonban Kamenec véleménye számomra úgy tűnik, mintha utólagos önigazolást keresett volna amiatt, hogy milyen hányattatott sorsban részesült a későbbiekben a magyar pártelnök.

Az egyház és a szlovák állam kapcsolata ugyancsak érdekes téma. A római katolikus egyházat a szlovák kormány maga mellett szerette volna tudni, ugyanis nagy hangsúlyt fektetett a keresztény hagyományok és értékek őrzésére. Ezt mutatja az is, hogy a szlovák politikai élet jó része korábban papként tevékenykedett, legjobb példa rá talán Jozef Tiso plébános. Az evangélikus egyház tagjai ritkábban vettek részt a politikában, ők ugyanis nem voltak hajlandóak elfogadni a HSLS-nek a Hlinkáról felépített kultuszát, mivel már korábban, az 1930-as években nézeteltéréseik voltak a szlovák párt vezetőjével.

A könyv harmadik fejezete Szlovákia külpolitikáját, illetve megszületésének nemzetközi visszhangját ecseteli. A szlovák állam kezdettől fogva Németország csatlósának számított, hiszen nagy részben neki köszönhette egyáltalán megalakulását is. 1939. március 18-án védelmi egyezményt írt alá nyugati szomszédjával, amely egyértelműen a németek vazallusává tette. Berlinben azonban 1939 tavaszán még nem teljesen tudták, hogy mit kezdjenek ezzel az új állammal. A katonai körök szorgalmazták legfőképpen a katonai megszállást; mások a Németországhoz való csatolás egyéb formáját; de végül az a koncepció győzött, miszerint hagyják meg önálló államként. Így ugyanis Szlovákia lehetett egy „bezzegállam”, egy olyan ország, amely példaértékű lehet a többi kelet-európai szövetséges számára. Ugyanakkor szintén jó eszköz lehetett Lengyel-és Magyarország sakkban tartására is. Az 1939. őszi német-lengyel háborúban Szlovákia volt az egyetlen olyan állam, amely a németek mellett bekapcsolódott a harci cselekményekbe.4

Külön érdekesség, hogy az Egyesült Államok5 fel sem vette Szlovákiával a diplomáciai kapcsolatot, ez azt jelenti, hogy továbbra is csupán a Csehszlovák Köztársaságot ismerte el.

1940 januárjában Szlovákia már gazdaságilag is egyre inkább kötődött Németországhoz. Az ekkor aláírt egyezmény ugyanis a németek ellenőrzése alá tette a legfontosabb szlovák gyárakat, üzemeket, melyeket a hadigazdaságra állítottak át. Politikailag a nagy határvonal 1940 novemberében történt, mikor Szlovákia csatlakozott a Háromhatalmi Egyezményhez. Ennek értelmében, 1941 júniusában a Szovjetuniónak, decemberben pedig Nagy-Britanniának és az Egyesült Államoknak volt kénytelen hadat üzenni. Kissé paradoxnak tűnik, hogy utóbbi állam el sem ismerte Szlovákiát, ennek ellenére az hadat üzent neki. A hadüzenetek elfogadtatását és tető alá hozását Tuka vállalta magára, aki ekkor még külügyminiszter is volt.

A szlovák hadsereg teljesítménye a keleti hadszíntéren nem volt túl figyelemreméltó, ugyanis a németek fokozatosan építették le a szlovák egységek állományát. A bizalmatlanság mindkét részről megmérgezte a sikeres együttműködés lehetőségét. Nem beszélve arról, hogy rengeteg szlovák katona disszidált a szovjetekhez, a „szláv szolidaritás” jegyében.

Különös és ellentmondásos volt az állam kapcsolata a Vatikánnal is. Amint már a korábbi fejezetekből láthattuk, a szlovák kormány nagy hangsúlyt fektetett a keresztény értékek őrzésére. A Vatikán azonban, legfőképpen a zsidók deportálása miatt, egyre inkább elhatárolódott a szlovák politikai elittől, így még ezt az országot is elvesztette, mint potenciális szövetségest a háború utáni időszakra. Ugyanis a háború utolsó éveiben, mikor már biztosra vehették a vereséget, keresték a szövetségeseket, melyek majd a békeszerződés során a csehszlovák-koncepcióval szemben az önálló Szlovákiát támogatták volna. Azt azonban ők sem tudhatták, vagy nem akarták tudomásul venni, hogy ha még a Vatikánt sikerült is volna meggyőzniük, nem sok beleszólása lett volna a kis államnak a háború utáni rendezésbe. Ugyanezt figyelhetjük meg Tiso kivégzésével kapcsolatban is.

Nagyon fontos, hogy Kamenec a könyv negyedik fejezetében bemutatja a Szlovák Néppárton, illetve magán az államon belüli belső hatalmi harcokat, feszültségeket.

Szlovákia megalakulása után a vezető politikusok mind tisztában voltak azzal, hogy bizonyos esetekben Németország kénye-kedve szerint kell majd eljárniuk. Azt azonban nem sejtették, hogy mekkora beleszólása lesz Berlinnek a Néppárton belüli hatalmi harcba. Már az autonómia létrehozása után kialakult egy radikális-szeparatista csoport a HSLS-en belül, amelynek legfőbb bázisát az Alexander Mach vezette Hlinka Gárda képezte. Ez a csoport egyre nyíltabban és erőszakosabban követelte a zsidókérdés megoldását, illetve az államapparátusban történő tisztogatásokat is. Ők ugyanis nem voltak megelégedve az államgépezet tisztségviselőivel, helyettük természetesen a saját soraikból látták volna szívesebben társaikat. Ideiglenes megerősödésüket élték 1939 őszén, a német-lengyel háború során, amikor elérték, hogy a Gárda a „törvények érvényesítésének és betartásának” ellenőrzője lehetett, egyfajta katonai segédalakulat. Látványosan visszaéltek azonban újonnan megszerzett hatalmukkal, így a rendelet visszavonásra került.

Jozef Tiso, az államelnök tisztában volt vele, hogy a Gárda előrenyomulása az ő pozícióját is veszélyeztetheti, ezért cselekvésre szánta el magát. Ő ugyanis egy személyben pártelnök is volt, és mint ilyen, a Hlinka Gárda főparancsnoka is. A főparancsnokra pedig többnyire kénytelenek voltak hallgatni az elégedetlenkedő gárdisták.

Ez azt jelenti, hogy két fő csoport, a Hlinka Gárda körül egyesülők, illetve a konzervatívabb tábor állt szemben egymással. Előbbiek legnagyobb vezetői Tuka, Mach, Mutńanský, Farkaš, Murgaš voltak, akikben valójában még Németországban sem bíztak meg túlságosan. Utóbbiak viszont rendelkeztek azzal a politikai tapasztalattal, mely az országot képes volt vezetni. Ferdinand Ďurčanský azonban elszámította magát, mikor azt hitte, hogy Szlovákiát ki tudja vezetni a csatlós-állapotból. A németek ezt nem tűrhették, így 1940. július 27-28-án a salzburgi német-szlovák tárgyalásokon közbeavatkoztak a külpolitika alakulásába. Hitler és Ribbentropp ugyanis eléggé kemény hangon felszólították Tisót arra, hogy váltson le néhány vezető politikust a kormányban, elsősorban Ďurčanský-t. Tiso természetesen így tett, s az új külügyminiszter ennek köszönhetően Tuka, a belügyminiszter pedig Mach lett.

A durva beavatkozás ellenére azonban a radikálisok a következő években nem tudták elérni azt, amit szerettek volna. Az Alkotmány módosítására nem került sor, s a németek támogatása sem tűnt elegendőnek. Berlinben ugyanis ugyanúgy jártak el a szlovák radikálisokkal kapcsolatban, mint a románokkal vagy a magyarokkal is. Romániában a Vasgárda, Magyarországon a nyilasok is csupán bizonyos keretek között kaptak német támogatást, ugyanis arra kellettek nekik a radikálisok, hogy az „elkalandozó“ kormányt jó útra térítsék. Arra azonban egyáltalán nem volt szükségük, hogy a németek hátországában ők vegyék át a hatalmat. Így Szlovákia inkább – ahogyan Kamenec mondja - megmaradt a „féltotalitárius“ állapotban. Szerinte a terror keretek közt tartásának egyik legfőbb bizonyítéka az is, hogy egyetlen halálos ítéletet sem hajtottak végre Szlovákiában. Természetesen ez csupán a hivatalos szám.

Az 1940 és 1942 között– mindvégig a közvélemény tudta nélkül – folyó belpolitikai küzdelmet végül Tiso és a konzervatív tábor nyerte meg 1942 októberében. Ekkor fogadták el ugyanis azt a törvényt, mely tartalmazta a vezérlev elfogadását az országban és a pártban is. Tuka ekkor kimaradt a Néppárt vezetőségéből, régebbi radikális társai közül pedig néhányan átpártoltak a konzervatívok oldalára, például Alexander Mach.

Az ötödik fejezet azután a Hétköznapok a Szlovák Köztársaságban címet viseli. A fejezet első részében a szlovák gazdaság alakulásáról beszél. Ami a mezőgazdaságot illeti, az első bécsi döntés nagy veszteséget okozott az államnak, ugyanis Csallóköz volt az ország „éléskamrája”.

Az ipar szinte teljes mértékben a német hadigazdaságnak volt alárendelve. A szlovák export 70 %-a Németországba irányult, s a fa, szén, illetve az ásványkincsek iránt is érdeklődést mutattak a németek. A nyugati hatalmak – elsősorban Nagy-Britannia – bombázásának intenzívebbé válásával a német gyárak egy részét áthelyezték Szlovákiába. Azonban a piac, a csere Németországgal a kizsákmányolásra emlékeztet leginkább, ezt jól példázza az is, hogy a szlovák koronát a birodalmi márkával aránytalanul, 11:1 arányban számították át. Ez 50%-kal erősebbé tette a márkát. Ugyanakkor pozitívumként megemlíthető az 1940-ben, a földosztásról szóló törvény elfogadása.

A fejezet második része főként a zsidókérdéssel, illetve annak szlovák megoldásával foglalkozik. Az ország megalakulása után egy hónappal megszületett az első zsidóellenes intézkedés, mely azonban még „csak” felekezet alapján határozta meg a zsidó fogalmát. Az 1940-es népszámlálás alapján így 89 000 ember számított zsidónak, vagyis a lakosság 4%-a. A rendelet kissé hasonlított az 1920-as évek numerus clausus-ához, ugyanis Szlovákiában is ezt a lakossági 4%-ot határozták meg felső határként a zsidók számára a gazdasági életben való részvételt illetően. Sokkal súlyosabb intézkedés volt az 1941. őszi Zsidó Kódex, amely már faji alapon diszkriminálta őket. Ennek értelmében minden 6 évnél idősebb zsidó lakos köteles volt hordani a hatágú sárga Dávid-csillagot a ruháján.

A következő szakasz az 1942 márciusától októberéig tartó időszak volt. Ekkor ugyanis megkezdődtek a deportálások, melyekért a felelősséget Tuka és Mach vállalták. Minden kitelepítettért 5000 koronát fizettek Németországnak, cserébe megtarthatták a zsidók értékeit. Ez az első deportálási fázis során 58 000 személyt szállítottak el, vagyis a szlovák zsidóság kétharmadát. 1944 őszén kezdődött a második deportálási fázis, melynek 13 000 ember esett áldozatául, ezret pedig azonnal kivégeztek. A két szállítási időszak után végül 10 000 zsidó menekült meg a különböző bújtatásoknak, illetve lefizetéseknek köszönhetően.

A hatodik, egyben utolsó fejezet Szlovákia végnapjait mutatja be. Az állam szétesése már 1944 augusztusában megkezdődött, majd ennek betetőzése az e hónap 29-én kirobbant szlovák nemzeti felkelés volt. Kamenec szerint, ellenben Szlovákia kikiáltásával, ez már a szlovák nép valódi akaratát tükrözte, mely során bemutatták, hogy mennyire ragaszkodnak a Csehszlovák Köztársasághoz. Itt ismét meg szeretném említeni, hogy a könyv kiadási éve 1992 volt, vagyis a Csehszlovákia újabb szétesése előtti év. A felkelés elbukása után, 1944 szeptemberétől ismét szabad teret kaptak a radikálisok korábbi követeléseik behajtásához. Német katonai és rendőri egységek szállták meg az országot, azonban a közigazgatást megtartották a szlovák intézmények kezében. A szlovák parlament eközben, ugyanúgy, mint a rendőrség és a rendfenntartó erők, széteső félben voltak. A Hlinka Gárda utóbbiaknak szerette volna átvenni a vezetését, s mint ilyen, több mint négyezer embert végeztek ki, köztük zsidókat, illetve az „államellenes tevékenységben” részt vetteket.

Jozef Tiso valódi agóniája, illetve személyének tragikuma ebben az időszakban tetőzött be. Ugyanis nem volt hajlandó lemondani az államfői tisztségről, ehelyett csendben elnézte a Gárda egyre brutálisabb önkényeskedéseit. Mikor már a szovjet csapatok egyre nyugatabbra értek, 1945 márciusában távozott Pozsonyból, s az ausztriai Kremsmünster-ben található bencés kolostorban helyezkedett el. Innen próbálta még irányítani a már gyakorlatilag nem létező Szlovákia államügyeit az utolsó hetekben. Végül május 8-án adták meg magukat az amerikai hadsereg főparancsnokának, ezzel az első Szlovák Köztársaság rövid pályafutása véget is ért. Tiso ugyanúgy, mint Tuka hadbíróság elé kerültek, mindkettejüket halálra ítélték, s 1946-ban kivégzésüket végre is hajtották. Jozef Tiso súlyos örökséget hagyott hátra az utókornak: Szlovákia sem az 1990-es években, sem napjainkban nem tudja megfelelően és egységesen kezelni a személyét és tevékenységét övező rengeteg kérdést. Bonyolult történelmi szerepét a szlovák szeparatisták ugyanis értelmezhetik sikeres elődjükként, azonban erre árnyékot vet az ország fasizálódása, a Németországnak való alávetettség, és természetesen a zsidók deportálása.

A Trauma című könyv, annak ellenére, hogy nem több száz oldalon keresztül taglalja az eseményeket, egy nagyon érdekes, olvasható és rendkívül jó összefoglalója a mindössze hat évet élt szlovák államnak. Kamenec a könyvben többé-kevésbé elfogulatlanul tekinti az eseményeket, ezért bátran tudom ajánlani bárkinek, aki szeretne teljes képet alkotni magának északi szomszédunk első államának kialakulásáról, működéséről, belső ellentmondásairól, illetve annak bukásáról is.

Hevő Péter

1 http://sk.wikipedia.org/wiki/Ivan_Kamenec

2 http://sk.wikipedia.org/wiki/Vojtech_Tuka

3 Akik a kormány tagjai is voltak – megjegyz.

4 Természetesen a Szovjetuniót leszámítva.

5 Ahol mellesleg rengeteg szlovák emigráns élt, akik nagy része a HSLS-szel szimpatizált.