Interjú Zámoditsné Jókuti Andrea könyvtárossal

Mióta dolgozik Ön itt a könyvtárban?


1997 októberétől, azonban kisebb-nagyobb megszakításokkal. Időközben ugyanis négy gyermekem született, velük voltam gyesen. 2004-ben és 2006-ban is visszajöttem fél évre, s 2011-től kezdve ismét itt vagyok.

Honnan erednek a gyökerei?

Kőszegen születtem, pedagógus szülők gyermekeként. De már gyermekkoromban, 1979-ben felköltöztünk Budapestre, iskoláimat is itt végeztem, a Móricz Zsigmond Gimnáziumban érettségiztem. A szívemben persze mindig vidéki maradok…
A középiskola után egy középfokú könyvtárkezelői tanfolyamot végeztem, 1989-93 között az OPIKM-ben (Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum) dolgoztam. 1992-ben kezdtem el a könyvtár szakot itt, az ELTE-n.

Mi vonzotta Önt a könyvtártudományhoz?

Az, hogy akárcsak a könyvtár tudománya, érdeklődésemet tekintve magam is a humán és reál tudományok között helyezkedem el. Szerencsésnek mondhatom magam, iskolámban ugyanis már a nyolcvanas években tanultunk programozást. Az más kérdés, hogy egy darab Commodore 64-es gép volt, amihez mi, diákok nem érhettünk hozzá. A parancsokat egy papírlapra írtuk fel, és a tanár a begépelés után tesztelte, hogy fut-e a program. Az affinitásom tehát már mindenképpen megvolt ehhez a területhez.

Az egyetemi tanulmányok gördülékenyen mentek?

Igen. Éppen a kilencvenes évek elején terjedt el az informatika, s kezdte kiszorítani a hagyományos katalógust. Nagy könnyebbséget jelentett számomra, hogy – mint már említettem – az alapok megvoltak. Volt olyan csoporttársam, aki a számítógépet sem tudta bekapcsolni. Fél év után ott is hagyta a szakot…
Egyébként ekkor kezdett el a könyvtár szak is a tömegesedés útjára lépni. 1991-ben a szak még 4-5 elsőéves hallgatót számlált, ’92-ben már azonban több mint 20 diákot vettek fel. Tanáraim voltak Fülöp Géza és Szabó Sándor is, és itt, az egyetemi évek alatt mélyült el kapcsolatom  későbbi férjemmel is.

A diploma megszerzését követően egyből itt kezdett dolgozni?

Már a diploma előtt, negyedévesként. Emőkey István döntött a felvételem mellett, mikor látta, hogy nem idegen tőlem a könyvtári rendszerekkel való foglalkozás. Az idősebb generációknak ekkor ez még szokatlan volt. Számukra az volt a természetes, ha a beadandókat írógéppel csinálják. (Nevet.)

Ezek szerint már több mint 15 éve van itt, a Történeti Intézet könyvtárában. Milyen változásokon ment keresztül az intézmény?

A technológiai fejlődés mindenképp hatalmas – gondoljunk csak az elektronikus katalógus rendszer meglétére. Amit még kiemelnék, hogy a hallgatók és köztem lévő korkülönbség egyre inkább nő. (Mosolyog.)
Komolyra fordítva a szót, az anyagi forrásaink sajnos egyre gyorsabban apadnak. Ez a tendencia a kilencvenes évek közepétől figyelhető meg. Pályázatok néha-néha akadnak. Fájó érzés, amikor a könyvtár különböző folyóiratok előfizetéséről kényszerül lemondani, később, utólag ugyanis már sokkal nehezebb ezeket az anyagokat pótolni. Pályázati pénzből könyveket egyébként csak a KELLÓ Könyvtárellátó Kft.-n keresztül lehet beszerezni, a közbeszerzési feltételek szigorúak. Különösen nehéz év volt 2006, ez az év a könyvtár „fekete lyuka”.
Ami nagy segítség, az a hagyatéki ellátás, persze ez mindig szomorú dolog. A korábbi években Sahin-Tóth Péter és H. Balázs Éva gyűjteménye is a mi kezelésünkbe került át, s most úgy néz ki, Heiszler Vilmosé is ide kerül be. A jövőt illetően mindenesetre bizakodunk, vannak fejlesztési terveink.

Említette már, hogy gyerekzsivajtól hangosak a hétköznapok. Meséljen egy kicsit a családjáról!

Férjem a Színháztörténeti Intézetben dolgozik, egyébként pedig Telkiben élünk. Gyermekeink 10, 8, 5 és két és fél évesek. Mindegyikük különböző személyiség. Családi házunkban egyébként négy generáció (apósomék és egy dédszülő) él egymás mellett, így toleranciát, a másik emberre való odafigyelést legalább biztosan megtanulják.

Hogyan telik egy átlagos napja?

Reggel hatkor kelek, a gyerekeket elvisszük iskolába, óvodába, nyolckor általában már itt vagyok a könyvtárban, a feldolgozóban. Fő feladatom a bedolgozás, gépek telepítése, néha beülök a kölcsönzőbe is. Általában hat-hét óra felé érek haza. Napközben foglalkozom a szakdolgozatommal is, hivatalosan még hallgató vagyok, muzeológia szakon. Témám a dualizmus kori középiskolai gyűjtemények. Izgalmas korszak ez, a könyvtári gyűjtemények ebben a korszakban bomlottak több részre. (Korábban például a könyvtárak gyűjteményébe tartoztak az érmegyűjtemények is.) A kutatást megnehezíti a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium iratanyagának a hiányossága. Előfordult, hogy egy többször is idézett minisztériumi rendeletet nem lehet megtalálni. Az iratok egy része ugyanis a háborúban elégett… Ennek ellenére jövőre szeretném befejezni a szakot, még ha folyamatosan, egyhuzamban nem is tudok annyi időt szánni a dolgozatomra, mint szeretnék.

Mit csinál szívesen szabadidejében?

Korábban nagyon sokat túráztunk. Kedvenc belföldi úti célom a Zemplén és a füzéri vár. De nem vetem meg a tátrai hegygerincek megmászását sem…
Másik nagy szerelmem Írország. Bár még nem sikerült eljutnom oda, közel áll hozzám a kelta kultúra. Tizenévesen jártam skót tánctanfolyamra is, innen ez a vonzódás. Ezt a számomra oly kedves tevékenységet sajnos hanyagolnom kell, a térdeim már nem bírják ezt az iramot.

Mi a kedvenc filmje?

A „Berlin felett az ég”.

Kedvenc könyv?

Ottlik Géza: Iskola a határon. Szülővárosomban játszódik, így az érzelmi azonosulás sem volt nehéz. 

Mi a véleménye az örökbefogadási akcióról?

Nagyon örültem neki, jó érzés volt látni, ahogy hallgatók és tanárok böngészik az örökbe fogadható könyvek listáját, s hogy egy nap akár több új könyv is hozzánk kerül. Én is csatlakozni fogok ehhez a nemes kezdeményezéshez, bár még nem tudom, milyen könyvvel. 

Mit üzen a hallgatóknak?

Azt, hogy nyugodtan tegezzenek! (Nevet.)

Az interjút Török Ádám készítette.