Bevezetés:

A Tudományos Gyűjtemény hasábjain kirobbanó, 1822–27 között lezajló úgynevezett első nővita lavinák sorozatát indította el maga után. A nők írói létjogosultságának kérdése ugyanis újabb és újabb megoldásra váró dilemmát vetett fel a korabeli közéletben, így az „írhat-e a nő?”, „miért ír a nő?”, illetve a „hogyan és miről ír a nő?” témakörök hosszú évekig a társadalmi diskurzus szerves részét képezték.

Magyarországon a 19. századi elején kirobbanó – nőkérdéssel kapcsolatos –szócsata során tulajdonképpen a nyugathoz képest lemaradásban lévő írónői szerep megszületését követhetjük végig. Erre a szerepre ugyan igény volt a korabeli társadalomban, ám ezzel párhuzamosan elvárások is megfogalmazódtak. Igény volt rá, hiszen több férfiíró öltött magára női identitást,1 illetve üdvözölte és bátorította az irodalom új képviselőit. Feltűnt viszont a kétkedőknek egy olyan csoportja is, amely az egyre gyarapodó számú (író)nők közösségi kontroll alatt tartása érdekében kritikával teli, élesen meghatározott elvárásokat fogalmazott meg. Érzékletes példaként szolgálnak erre Vahot Imre szavai: „Másrészről azonban, ha [a nő] a költők sorába is lép, s e pályán koszorúkat vív ki, ne feledkezzék meg női hivatásáról, házi körében a komolyabb női foglalkozások közepett is legyen az, aminek lennie kell; és ha már a múzsák avatottjává lőn, énekeljen leginkább a hazáról, s költeményeinek fő dísze a nemzeti jellem s nemzeti irány legyen!”2 E néhány sor alapján úgy tűnhet, hogy az egykori közvélemény szinte maga kívánta meghúzni az (író)női szerep határait: a gyengébbik nem képviselőjének elsősorban feleségként, anyaként és sok esetben a prózai házvezetőnő alakjában kellett megállnia a helyét. Ezen túl felesleges energiáit és túlburjánzó bánatát az asszony ugyan írásba fojthatta, de ideális esetben ezt is csak egy, a társadalom által felkínált minta – a nőnevelésért és magyar nyelv terjesztéséért küzdő honleányi szerep – keretein belül tehette meg. Egy kissé anakronisztikusan hat, hogy az így körülhatárolt mozgástérben sokszor pont ezen kritikusok kérték számon az hölgyektől a Sévignéné-i, Madame de Stael-i vagy Georges Sand-i tehetség hiányát.

Érzékelhető tehát, hogy maga az írónői szerep is állandó belső változáson és az intézményesülés folyamatán ment keresztül, amelyre a korban egyfajta külső társadalmi nyomás is ránehezült. Így nem véletlen, ha bizonyos alkotók esetében identitáskeresés vagy akár identitásteremtés jeleire bukkanunk. Dolgozatomban tehát arra a kérdésre próbálom megadni a választ, hogy vajon a kulturális és családi közeg, illetve az ezekben megfogalmazódó elvárások mennyire befolyásolták egyes írónők öndefiniálását, saját énjüknek a társadalomba helyezését, illetve a különböző külső hatások eredményezhettek-e átmeneti identitásválságot.

A hazai viszonyok és a nemzetközi helyzet rövid ismertetése után először is a korabeli nőkérdéshez kapcsolódó viták, kérdéskörök és megszólalási fórumok körbejárásával kívánom feltérképezni azt a kulturális közeget, melyben az adott hölgyek alkottak, és ahogyan az látta őket. Ezt követően térek majd rá az írónők saját önképének ábrázolására, illetve az én(re)prezentáció (self-fashioning) problematikájára. Mivel az 1795–1905-öt felölelő intervallumban Szinnyei József Magyar írók élete és munkái című művében 1813 olyan, 1870 előtt született – valamilyen formában az irodalomhoz köthető – nőt említ meg, ezért a téma szűkítése érdekében csak néhány képviselő – elsősorban Lemouton Emília, Kánya Emília, Karacs Teréz, Takáts Éva, Szendrey Júlia – munkásságából kiválasztott példákkal kívánok foglalkozni. Választásomban elsődleges szerepet játszott, hogy ezen írónők szervezett, állandó bázisú női társaságokhoz és női mozgalmakhoz nem, vagy csak részlegesen kötődtek, illetve a fent maradt forrásanyaguk jellege is döntő tényezőül szolgált. Leginkább ugyanis naplókkal, levelekkel és önvallomásokkal dolgoztam, hiszen legautentikusabban talán ezekben érhető tetten a megírt „én”. Tanulmányom végén pedig Karacs Teréz esetét vizsgálva arra térek ki részletesebben, hogy a Debreceni Református Kollégium Nagykönyvtárába történő hagyaték-elhelyezése mennyire tekinthető egy erős kálvinista és honleányi szereppel azonosuló „nő(író)identitás” tudatos megteremtésének.

TOVÁBB A TELJES DOLGOZATHOZ

1 A Yole és Leona nevek például férfi szerzőt rejtettek. In: Czeke Marianne: Lemouton Emília. Shakespeare összes drámai művinek első magyar fordítója. Budapest, Franklin Nyomda, 1911, 13.

2 Vahot Imre: Nemzeti irodalom. Nemzeti költészet. Nemzeti festészet, szobrászat, nemzeti zene, ének, tánc. In: Pesti Divatlap. 1846. május–június. Idézi Fábri Anna: A nő és hivatása. Szemelvények a magyarországi nőkérdés történetéből. 1777–1865. Budapest, Kortárs, 1999, 204.

3 Fábri Anna: „A szép tiltott táj felé”. A magyar írónők története a két századforduló között. (1795–1905) Budapest, Kortárs, 1996, 231.