A Törvényhatósági Tudósítások
Gergely Ferenc 

 

I. Megjelenésének közvetlen előzményei

1836 tavaszán véget ért az első reformországgyűlés. Az ellenzéki nemesség visszavonulása a megyéibe szükségessé tette egy központi orgánum működtetését. Ezt jelentették tulajdonképpen a Kossuth Lajos által megjelentetett tudósítások, melyek a politikai sajtó egy egészen más, új formáját jelentették. Ezek elődjükhöz, az Országgyűlési Tudósításokhoz voltak hasonlatosak, mind megjelenési formában, mind pedig szellemiekben.

Az ötletgazda, Lónyay Gábor tanácsára és az ifjú elvbarátok és ellenzékiek támogatásának biztossága következtében 1836. május 15-én az utolsó országgyűlési tudósítás elküldésének napján Kossuth megírta a Törvényhatósági Tudósítások Jelentését. Tudósításai, elmondása szerint egy „központi fénycsomó”-hoz hasonlóan működnek majd, mely nélkül a törvényhozás aligha lenne képes betölteni funkcióját, hogy a nemzetet a „haladás szelíd és törvényes ösvényén” vezesse. Lónyay tanácsát megfogadva elhatározta a megyegyűlések közlését.

A megrendelő félévi 25 forint ellenében kéthetente egy friss példányhoz juthatott. Nem egész egy év alatt (1836 júl. – 1837 máj.) 23 példány jelenhetett meg. A 24. épp nyomtatás alatt volt, amikor a hatalom rátette kezét a szerkesztőre. Hatása a magyar politikai életre és az érdeklődésre mindaddig példátlannak bizonyult. A lappal egy olyan fegyver került a reformpártiak kezébe, ami lehetővé tette, hogy nézeteiket országos szinten kinyilatkoztathassák.


II. A régi és az új

Valóban Kossuth új vállalkozásának elődje a korábbi tudósításai voltak, amiket az 1832–36-os országgyűlésről készített, ám ez mégsem olyan egyértelmű.

Kijelenthetjük, hogy nem pusztán az előzőnek egy hanyatló utójátékáról, sem pedig annak egyszerű folytatásáról volt szó. Figyelemreméltó tény például, hogy az Országgyűlési Tudósítások megjelenésének idejében a dokumentumok érdeklődési köre nagyon szűk: az országgyűlés színterére korlátozódott. A Törvényhatósági Tudósítások viszont a közvetítőkkel rendelkező összes megye gyűléseinek cselekményébe engedtek bepillantást.

Megváltozott az ún. „központ” helye is. 1836 tavaszáig ez Pozsonyra, az országgyűlés helyére vonatkozott, azután viszont Kossuth pesti irodája kezdte ugyanezt a funkciót betölteni.

A számok megjelenésének formája maradt a régi: magánlevél. Jól nyomatékosítja mindezt a lapok alcíme is: Kossuth Lajos levelezése. Barátait és pártfogóit nemcsak támogatásra, de információadásra is megkérte. A Jelentés elküldése után sorra küldte leveleit az arra hivatottaknak, akiktől jogosan várhatott érdekes híreket a megyéjükben folyó politikai eseményekről. Sokan közülük éppen a követek közül kerültek ki. Az illetők hosszú levelekben tájékoztatták a történtekről. Maga Kossuth is tudósított a Pest megyei megyegyűlésen történtekről, viszont vidékről többek között olyanoktól kapott információt, mint Deák Ferenc (Zala), Klauzál Gábor (Csongrád), vagy Újházy László (Sáros). Kölcseyhez valószínűleg nem jutott el a levél.

Láthatjuk tehát azt a nemesi reformellenzék gárdájából formálódó országos hálózatot, melynek középpontjában akkor először, de a jövőben nem utoljára Kossuth Lajos állt.

Az első szám 1836 júliusának elején készült el és került szétküldésre. 51 példányt nyomtattak ki belőle, majd sor került a hiánypótlásra is. Kossuth pénztári naplója szerint 11 írnokot foglalkoztattak rendszeresen. Népszerűségét jól mutatta a folyamatosan emelkedő példányszáma is: mégy 1836 végén a 13. szám 125 példányban jelent meg, addig 1837 májusára az utolsó szám már 160 példányban. Ez minden bizonnyal akár több ezer olvasót is jelenthetett.

Elfogatása után Kossuthot azzal is megvádolták, hogy pusztán nyereségvágyból terjesztette lapját, mivel sokan sokallták a féléves díjat. A pénztári napló szerint viszont bevétele a kiadásokra rávilágítva nem mondható túl magasnak, szinte alig élhetett meg belőle.

Előfizetői főként a köznemesség soraiból kerültek ki: táblabírók, birtokosok, megyei tisztviselők, orvosok, ügyvédek köreiben volt elsősorban közkedvelt olvasmány. Nagy számban találjuk a megrendelők között a korszakban újdonságnak számító és a reformpárti értelmiséget magába tömörítő kaszinókat. Rendkívül kevés főrendi megrendelőt találhatunk, közülük a legismertebb Széchenyi István. Ugyanolyan kevés a városi és a polgári réteg megrendelőinek száma is.

A számok címzése meglehetősen univerzális volt. Például Arad, vagy Bars megye közönségének, vagy speciálisabb esetben mondjuk Szolnok város könyvtárának. Nem korlátozódott egy személyre, így nehéz volt bárkit is bűntárssággal megvádolni.

Hála egyes reformpárti előkelőségeknek, mint például Wesselényi Miklós bárónak, a lap vidéken is terjedhetett szinte korlát nélkül. Wesselényi a kolozsvári református kollégium diákjaival másoltatta a folyamatosan megjelenő számokat, mások pedig kézről-kézre adták azokat.


III. A kormányzat nem alaptalan félelme

Bár annak tűnhetett, súlyosat tévedett, aki pusztán jegyzőkönyvnek, vagy a gyűlések históriájának tekintette a kiadott számokat. A tartalmának tudatában bátran kijelenthető, hogy Kossuth ellenzéki politikai lapot terjesztett. Hogy miért? Elsősorban, mert válogatta és értékelte a történteket. Ez adhatott okot a kormány nyugtalanságának, mely ebből a szemszögből egyáltalán nem volt alaptalan. Erre egy száraz napló soha nem lett volna képes.

Mivel nem minden megyéből akadt tudósítója, így a tudósítás nem is lehetett teljes a megyék összességét tekintve. Főként ellenzéki megyék szerepeltek. Ha egy kormánypárti megye előfordulhatott is, annak oka az volt, hogy az akciójuk rájuk (azaz Kossuthékra) irányította a figyelmet. A konzervatív megyékből főleg a panaszok érkeztek a másik oldal maradisága miatt. Török Gábor Biharból például a tespedők miatt panaszkodik. Elmondása szerint egy hatalmas felrázás kellene.

Ugyanilyen felháborodott Besze János Esztergomból, aki elmondása szerint a fő opponensnek számított a konzervatív városi ülésen.

Ilyen és ezekhez hasonló panaszok és a konzervatívok szurkálása jellemzik a lapot. Kossuth nyíltan dicsér és pellengérre állít. Néha már arról érkezik panasz, hogy a tudósítás valóságos gúnyirattá vált. Kossuth képes volt bemutatni egy főúri nemes bevonulását úgy, mint egy komédiát, és képes volt egy ellenzéki üdvrivalgást országokat rengető népakarat dübörgéseként leírni.

A konzervatívok körében nagy volt a félelem, mert úgy vélték a francia eseményekhez hasonlóak következhetnek be Magyarországon is. Az akkori politikai helyzetben és a reformok ügyén felbuzdult ellenzékiek támadásai miatt attól féltek, hogy az újságok és röpiratok náluk olyan eseményhez vezethetnek, akárcsak Franciaországban 1789-ben. Eötvös Ignác bárónak meggyőződése volt, hogy ha az iratok véletlenül „némely falusi notariusok” kezébe kerülnek, abból az országnak még nagy veszedelme lehet.

Bár a konkrét társadalmi reformjavaslatoknak nincs benne nyoma, a tudósítás lapjaiban számról számra az alkotmányos jogokért folyt a küzdelem. Amellett, hogy az úrbéri viszonyokat érintő haladást szorgalmazó beszédeket közölt, és az igazságtalan megyei határozatok keltette visszhangról tudósított, nagy részben mégis ez töltötte ki a lapot története folyamán.

Az igazi félelmet azonban az táplálta, hogy a lap ébren tartotta, sőt szította is a tüzet, amit az ifjak elfogatása keltett és nemcsak tudósít, hanem hat is az ülésekre.

Erre jó példa volt az, mikor Deák eleinte attól félt, hogy nem lesz elég információ, majd ehhez képest annyi is volt, hogy beszüntetésekor is még akadt olyan megye benne amelynek múlt évi üléséről tudósított. Ezt az imént leírt hatás generálta. Tudniillik Kossuth gerjesztette is a vitákat, és emiatt lett is miről tudósítania. Sajátos körforgás jött létre.

A 3. számban például öt különböző alkalommal volt szó az ő személyes ügyének megyei visszhangjáról. Ez aztán vitákat gerjesztett, amiről Kossuth tudósítani tudott és így tovább…


IV. A számok tartalma és a háromfordulós játék

IV. 1. A lapok tartalmának rövid bemutatása és az ifjak ügye

Az első számok tehát még az országgyűlési követek beszámolóinak tudósításairól szóltak. Az ezután következők viszont már célba vették például az újonnan kinevezett kancellárt, Pálffy Fidél grófot is, aki még magyarul sem tudott és első dolga volt a lap terjesztésének megtiltása. Számos megyében hangzottak el ellene nyilatkozatok, melyeket Kossuth tudósíthatott. Fejér megyéről viszont eleinte hónapokig hallani sem lehetett. Ezen az ifjú Madarász László aulikus nagyurak elleni támadása változtatott.

Hont megyében valaki azt állította, hogy lapjában hamis híreket állít. Kossuth nyíltan felvállalja ellenzéki színét, félbeszakítva tudósítását hazug rágalmazónak nevezi az illetőt. „vannak emberek, kiknek nem tetszeni dicsőség…” – mondja határozottan.

A lap továbbá figyelemmel kíséri, hogyan halad a megyékben a magyar nyelv ügye, illetve tudósítja az úrbér irányába haladó beszédeket is. A megjelent 23 szám, azonban valójában nagyrészt az ifjak és a lap saját ügyével foglakozott. Itt ki is kell emelni az ifjak ügyét.

Lovassy Lászlóra és társaira az országgyűlés után, 1836 május végén csapott le a karhatalom. Letartóztatták a két Lovassyt, Tormásy Jánost, és a látszat kedvéért a feladó Lapsánszky Jánost is. Kossuthot mélyen megdöbbentették a történtek. A Tudósítások lapjain mindez vissza is köszönt. Sorra hangzottak el benne a megyegyűléseken elhangzott nyilatkozatok, melyek a kormány fejének vágták a törvénytelen lépéseit és a nevetséges vádjait, valamint felhívták a figyelmet a közfelháborodásra is, amit ezekkel keltett.

Arra próbálták felhívni a figyelmet, hogy ha a kormány a törvényeik sárba taposásával viszi végbe amit akar, akkor nekik is meg kell tenniük mindent személyes biztonságuk érdekében (Balogh János), valamint, hogy az ország lakosai nemsokára az űzött erdei vadhoz lesznek hasonlatosak (Patay József). Levonják a megállapítást: az ifjak nagy bűne nem több, mint „puszta nagy Mese”. A valódi ok a kormány abból adódó félelme, hogy mindig, minden helyzetben összeesküvést vél. Ilyen módja az emberek üldözésének pedig a zsarnoksághoz illik.

Kossuth mindvégig kiállt mellettük. Még a pere alatt is a szabadlábon lévő Wesselényi oldalán szervezett megyei akciót az érdekükben. Zalától Szatmárig tiltakozó feliratok küldését szorgalmazta. Még Lovassy 1837. februári elítélése után sem adja fel a küzdelmet. A kormányzat addigra már az ő letartóztatását is követelte, mint fő felbujtóét, aki Wesselényi oldalán az összes kormányellenes szervezkedések mögött áll.


IV. 2. A harc első két menete, Kossuth győzelmei

A harc még 1836 nyarán kezdődött. A nádor mihelyt értesült Kossuth Jelentéséről azonnal utasította Dubraviczky Simon Pest megyei alispánt, hogy tiltassa el Kossuthot az új lap terjesztésétől. A tiltást Kossuth személyesen vette át június 2-án. A főherceg azonban Széchenyi szavaival élve „nagy bakot lőtt”, mivel Kossuth azonnal óvást emelt, s azt szétküldte a megyékbe. A pártfogásukat kérte és ez alkalommal nem csak saját személye, de a megyegyűlések nyilvánosságának veszélybe kerülése miatt is. Elsőként Pest megye nyilvánította érvénytelennek a tilalmat, Fáy András sorolta Kossuth pozsonyi érdemeit, Ráday Gedeon pedig Patay segítségével rávette a rendeket, hogy a nádort a tilalom visszavonására kérjék. Ezután szép sorban az összes megye elkezdte tiltakozó beadványait küldeni a kormánynak. Amint a tételt a megyék a saját ügyükké fogadták, többé már Kossuth sem volt magánember. A Törvényhatósági Tudósítások ügye most már az ellenzék ügye is volt.

Ezután a kormány a levelezést és a postai szállítását eltiltotta és sorra elfogdosta Kossuth levelezését (1836. okt. 4.). Kossuth pert indított a pesti postahivatal ellen (1836. nov. 13. – 1837. ápr. 6.), amely október 6-án már nem volt hajlandó átvenni írnokától az új példányokat. A postát bár a Pest megyei törvényszék megidézte, az ügyet eltussolták. Kossuth bár szót emelt a közgyűlésen az ügy érdekében sokat nem ért vele. Deák Ferenc ezekben az időkben így írt Kossuthnak: „restellek mégis kegyed címzete alatt zalabéri vagy budai postamestereknek leveleket firkálni.” „ kegyednek pedig postán pénzt, vagy levelet küldeni nem lehet. Az ellenzék a postával folytatott per után megtalálta az arra alkalmas személyeket, akik segítségével kiépülhetett egy saját levelezésüket biztonságosan bonyolító hálózat. Az addig is Pestre járó vidéki barátok, kereskedők hordták szét ezentúl a leveleket az országban.

Miután az első menetet elvesztette, a második menetben a kormány már a király nevében tiltotta el a nádoron át a levelezést. Kossuth újabb óvást nyújtott be Pest megyéhez. A többi megye is kapott ilyen tiltakozásra és pártfogásra buzdító leveleket. Ezek a helyi ellenzéket még jobban feltüzelték és új harcra sarkallták. Több megye egyenesen megbízott levelezőjének nevezte ki Kossuthot. A november 15- i pesti gyűlés pedig jó előre olyan ellenzéki győzelmet sejtetett, hogy a nádor betegségre hivatkozva inkább jobbnak látta, ha nem jelenik meg rajta.


IV. 3. A kormány győzelme, a lap vége és Kossuth fogsága

Az első két menet tehát Kossuth abszolút győzelmével zárult. A november 15-i események hatására, azonban a kormányzat 1837 januárjának végén döntő lépésre szánta el magát: letartóztatja Kossuthot, majd hűtlenségi perbe fogja. Maga Metternich írt a nádornak az ügyben. Azt a következtetést vonta le, hogy történjék bármi, az „hogy a kormány mit tesz Kossuthtal, az fordulópont jelentőségével bír.”

A kormány két eljárás között választhatott. Vagy az alkotmánynak megfelelően hagyja Kossuthot tovább haladni, vagy az előtt fogatja el, mielőtt országos megmozdulást válik képessé szervezni maga körül.

A nádor akármennyire is szeretett volna már Kossuthtól és ügyétől megszabadulni, mégis habozott. Attól félt, hogy a hűtlenségi per elindítása az alkotmányos formák mellőzése nélkül igen nagy zajt fog csapni, amit feltétlenül el akart kerülni, valamint saját személyét ez alól kivonni igyekezett. Még helyettese, gr. Cziráky Antal igenlő válasza után is arra kérte a királyt, fontolja meg a döntését. Nem holmi ellenzéki szimpátia vezette, csak átlátta a magyar törvények határozatlanságát, amelyek megnehezítik, hogy hűtlenséggel lehessen megvádolni Kossuthot. A titkos bizottság, melyet V. Ferdinánd az ügy eldöntésére állíttatott fel, azonban félretette a nádor aggodalmát és az elfogatás mellett döntött.

Az akcióra 1837. május 5-én éjjel került sor. Kossuthot katonai küldöttség segítségével hurcolták el a budai katonai börtönbe, ahol ezután 3 éven át szenvedett magányos rabságot, miután elítélték. Látogatót nem fogadhatott, szüleivel csak alaposan ellenőrzött levelek útján tarthatta a kapcsolatot. Orvosa csakis Metternich személyes hozzájárulásával vizsgálhatta meg. Láthatjuk, milyen rendkívüli fontosságot kapott mindaz, ami Kossuth ügyével volt kapcsolatos. A kormány hagyta az első két fordulóban nyerni, majd aljas módon egy harmadik visszavágóban elfogatta és erőszakkal véget vetett a Törvényhatósági Tudósítások további szerkesztésének.

Elítélése után a letöltendő éveit olvasással, tanulással, vagyis a jövőre való készüléssel folytatta. Lapja ezzel megszűnt, de a börtön falai között újra és újonnan kigondolt kérdéseivel majd a Pesti Hírlap hasábjain találkozhattak ismét a korabeli olvasók. Ezen kívül olyan publicisztikai gyakorlatra tett szert, amit lehetetlen nem látni a börtön utáni publicisztikájában.

Kossuth szavaival élve a lap terjesztésének igazi érdeme és értelme a következő:

A hírlapoknak…legfőbb érdeme tulajdonképpen nem abban áll, hogy elmondják a szerkesztőnek s dolgozótársaiknak a gondolatait, hanem, hogy gondolatokra ébresztenek, s eképp észrevétlenül működnek, mint a levegő.”



Felhasznált irodalom

  1. A magyar sajtó története I. 1705–848. Szerk.: Kókay György. Bp. Akadémiai Kiadó. 1979. 389–403.

  2. Csabai Tibor: Kossuth Lajos és az irodalom. Bp. Gondolat. 1961. 29., 76.

  3. Emlékkönyv Kossuth Lajos születésének 150. évfordulójára I. Szerk.: I. Tóth Zoltán. Bp. Akadémiai Kiadó. 1952. 12–15.

  4. Halász Imre: A sajtó viharos korszakából. Kossuth Lajos és a cenzúra. In: Nyugat 1914/I. 23–42.

  5. Kossuth Lajos összes művei. VI. Ifjúkori iratok Törvényhatósági Tudósítások. Kiad: Barta István. Magyar Történelmi Társulat. Bp. 1966. 461–474., 597–601.

  6. Magyarország története a 19. században. Szerk.: Gergely András. Bp. Osiris. 2005. 210–211.