Az ipari forradalom beköszöntével a technikai vívmányok és a korábban szűkösen hozzáférhető termékek, javak sorozatgyártása következtében óriási mértékben megváltozott a társadalom és a világ képe. A 19. század végére a belső égésű motorok feltalálása a közúti közlekedést felgyorsította, a géppuska elterjedése pedig a hadviselést változtatta meg, bár 1914-ben a nagy háború kitörésekor ezt még sokan nem látták. 

         Az első világháború előestéjén a szemben álló felek úgy gondolták, hogy rövid intenzív lefolyású csaták állnak majd előttük, amelyek hamar eldöntik a háború kimenetelét, és így maga az egész konfliktus sem fog hosszú éveket felölelni.

         A háború kezdetével az új harctéri viszonyok hamar nyilvánvalóvá váltak, a tömegesen rohamozó gyalogosokkal szemben győzedelmeskedett a géppuska, és a harcoló felek a lövészárkokba kényszerültek. A csatatereken történő mozgás nagymértékben lecsökkent. Ilyen körülmények között nagy szükség volt egy olyan eszközre, amely felváltja és egyben át is veszi a lovasság szerepét a csatatéren.

         1914-re a technikai háttér már adott volt egy olyan páncélozott jármű létrehozására, amely képes ellenállni a géppuska-tűznek és átkelni a lövészárkok felett.         A brit mérnökök élen jártak a lánctalpas járművek fejlesztésében egészen addig, amíg találmányukat el nem adták 1912-ben a Holt amerikai cégnek és megszületett a Holt traktor, amely a háború kitörése után a harckocsik építéséhez sok ötlettel szolgált.

         A harcok elhúzódásával már sokak előtt világos lett, hogy a konfliktus nem fog hamar véget érni, a kis helyi sikerek eléréséért feláldozott rengeteg emberélet pedig kényszerhelyzetet szült. Ernest Swinton alezredes 1914 októberében memorandumot nyújtott be a hadügyminisztériumhoz, amelyben anyagi támogatást kért holt traktorok átalakítására páncélozott géppuska szállító harceszközökké. A támogatás az Admiralitás első lordjától Winston Churchilltől érkezett, aki befolyását bevetve létrehozta a „Landship” bizottságot.

         1916 februárjában az első harckocsit Hatfielben próbálták ki, amely romboid kialakítású lett, fegyverzetét pedig az oldalfalból kinyúló dobozszerű páncélozott lövegállásban helyezték el. Ez a jármű volt a Mark I-es. Az új eszköz kinézete miatt kapta a tank (angol: tartály) nevet, mivel hasonlított egy víztartályra. A harckocsi fő jellemzője a romboid kialakítás volt a jobb árokmászás érdekében. Fegyverzete alapján két típus különböztethető meg: a Male (hím) változat két darab hatfontos (57 mm-es) löveggel és négy géppuskával, míg a Female (nőstény) változat hat géppuskával volt felszerelve. A szűk küzdőtérben 8 fő foglalt helyet, az elérhető csúcssebesség pedig 6 km/óra volt. 

         Az új fegyver első alkalmazására a fejlesztések és tesztek után 1916-ban került sor a somme-i ütközet alatt, ahol a gyalogságot támogatták és párosával indultak a harcba. Flers-Coucelette-nél bevetett 59 harckocsiból 35 érte el a harcteret, de a támadás szeptember 15-i reggeli megindítását követően több elakadt műszaki hibák vagy a nagy sár miatt.  A német csapatok először ugyan megijedtek a monstrumok láttán, de aztán a tábori ágyúkat használva megállították a további előrenyomulást.

         A bemutatkozás lehet hogy nem volt teljesen sikeres, de a tankokkal kapcsolatban már az volt a fennálló kérdés, hogy hogyan alkalmazzák azokat, nem pedig az, hogy kellenek-e. Ennek ellenére a brit hadsereg tisztjei még jó ideig úgy tekintettek ezekre a fegyverekre, mint szükséges rosszra, divatos játékszerekre. Ha mégis belátták hasznukat, akkor is csak mint a gyalogságot támogató eszközként kívánták használni.         A harckocsik alkalmazásával kapcsolatban az egyik első igazán hatásos ötletet a brit John F. C. Fuller vetette fel. Szerinte a tankokat nem kísérő, hanem önálló feladatkörben kéne alkalmazni, úgy hogy a front kritikus pontján nagy számban kéne összevonni a harcjárműveket és tömeges alkalmazásukkal áttörést elérni. A harckocsi alakulatok pedig önálló alakulatok lennének, egészen a magasabb

A tankok első nagyobb tömeges alkalmazása sem hozott sikert a passandale-i csatában, amiért főként a rossz terep volt a felelős. 1917. november 20-án viszont a cambrai-i ütközetben jó terepviszonyok között vetették be az új fegyvereket. Az tömegesen alkalmazott 378 harckocsi, az ellenséges lövészárkokat elérve, azokkal párhuzamos irányba fordulva tisztították ki azokat, amíg egy másik harckocsi átkel az árkon és a következőnél megismétli ezt. Ez a taktika volt jellemző az első világháborús harckocsi hadviselésre.  A támadás meghozta a várt eredményt és 6,5 km mélyen és 9,6 km szélességben előre tolták a frontot 1500 fős veszteség árán, a hagyományos módszerekkel ez három hónapba és 400 000 fős veszteségbe került volna. 

         A harckocsik megjelenése természetesen a többi fél figyelmét is felkeltette, így a franciák és az ellenséges németek is előálltak saját típusaikkal. A franciák 1917-re építették meg a háború egyik legsikeresebb harckocsiját a Renoult FT-17-est, amely körbeforgatható toronnyal rendelkezett. Kétfős személyzetét 7,7 km/h sebességgel volt képes szállítani, fegyverzete pedig egy géppuskából vagy egy 37 mm-es lövegből állt.

   A németek saját A7V (Allgemeine Kriegsdepartment 7, Abteilung Verkehrswesen) harckocsija túl nagyra és nehézkesre sikeredett, ezért az antant hatalmaktól zsákmányolt harckocsikat szívesebben használták. A harcjárművet 18 fős kezelőszemélyzet működtette, 8 km/h-ás csúcssebességre volt képes, fegyverzete pedig egy 57 mm-es lövegből és hat darab géppuskából állt.

         Az első harckocsi–harckocsi ütközetet 1918. április 24-én vívták meg Villers Bretonneux közelében, itt egy A7V kilőtt két brit nő harckocsit, majd egy férfi változat végzett vele, ezután a brit harckocsi még két A7V-vel csapott össze.

A páncélosok megjelenése tehát hatalmas hatást gyakorolt a szárazföldi hadviselésre. Az új harceszköz alkalmazásáról több ötlet is született, amelyek között már megtalálhatóak voltak a modern páncélos hadviselés csírái is. B. H. Liddell Hart és J. F. C. Fuller elméleti fejtegetéseik nagy hatással voltak a későbbi páncélos harcászatra.


TOVÁBB A TELJES DOLGOZATHOZ