I. Tóth Zoltán (1911–1956) rövid biográfiája


2010 októberében az ELTE BTK fiatal történészhallgatói egy új, önszerveződés eredményeként létrejött szervezetet indítottak útjára, amely – jobb híján – „Önképző Kör”-ként határozta meg önmagát. Hosszas keresés után a tagok megegyeztek abban, hogy egy olyan személyről nevezik el a Kört, aki a történettudományban jelentős eredményeket ért el, ugyanakkor emberileg is példaadónak tartanak. Ez a személy nem más, mint I. Tóth Zoltán, akinek rövid életrajzával alább ismerkedhet meg az Olvasó.

Tóth Zoltán néven,1 1911. augusztus 11-én született egy bánsági városkában, a soknemzetiségű, németek, szerbek, magyarok és románok által lakott Versecen. A protestáns családból származó, későbbi történész feltörekvő nagyszülei még paraszti sorban éltek, édesapja azonban már pénzügyi tisztviselőként dolgozott. Elemi iskoláit Csákován, illetve Temesváron végezte – a piaristák magyar tannyelvű gimnáziumába járt, érettségijét 1929-ben román nyelven tehette le.

Felsőfokú tanulmányait már Erdélyben, a kolozsvári román egyetem bölcsészettudományi karán kezdte el, ezzel párhuzamosan teológiai tanulmányokat is folytat a királyhágómelléki református egyházkerület ösztöndíjasaként. Itteni szemináriumain héber, görög és latin nyelvtudását is kiteljesíthette.

A fiatal Tóth Zoltán alkatát jól jellemzi, hogy pusztán az órákra járás, az előadások hallgatása és vizsgákra készülés veleszületett tenni akarását, ambícióit nem elégítette ki, szomjazta a közösség szolgálatát, a kollektív munkát. 1930. január 18-án az Erdélyi Fiatalok nevű politikai-kulturális mozgalom zászlóbontásánál alapító tagként volt jelen, még mindig csak 18 és fél évesen… A szervezet a csonkaországból induló népi mozgalom szellemiségének jegyeit viselte magán, a kelet-európai „törmeléknépek” összefogását szorgalmazta, a szemükben nemzetmegtartónak számító parasztság felemelését a korban oly sokszor, sokak által hangoztatott földreformmal kívánták elérni. Tóth Zoltán fejében valószínűleg ekkor kristályosodhatott ki a nemes, egész embert kívánó feladat: Erdély szintetikus történetének megírása – igaz, még csak távoli tervként. Munkáját idealista, fennkölt cél szolgálatába kívánta állítani – álmaiban Erdély „az általános emberiség tényleg még nagyon távoli testvériségének előszobája.2 Élete azonban a fiatalokra jellemző szertelenséggel, de sokirányú érdeklődéssel rövid időre bár, de más utakra tévedt.

1933-ban lelkésszé avatták, 1934 februárjában világtörténelem-román, földrajz-történelem szakcsoportosításból tanári oklevelet szerzett. A tudást mohón habzsoló ifjú szakdolgozatát Észak-Afrika arabok általi meghódításából írta. A diploma átvétele után sikerült elhelyezkednie a szatmárnémeti református főgimnáziumban segédtanárként.

Két évig hódol itt egy másik szenvedélynek, a tanításnak. 1937 novemberében újabb fordulatot hoz számára az élet, kapva kap az alkalmon, s hirtelen elhatározással Párizsba utazik, nem is akármilyen szándékkal: a Sorbonne hallgatói között üdvözölhetjük már ekkor a 26 éves, történettudományokra fogékony tehetséget. Elsősorban a román nemzetiségi kérdés, s általánosságban a nemzetiségi kérdés, mint elv izgatja. Doktori értekezésének „Az erdélyi románok és a francia közvélemény a XIX. században” címet adja.3

„Ember tervez, Isten végez” – nyilván ez a közmondás is eszébe juthatott 1939 szeptemberében, amikor is a román követség a rendkívüli helyzetre való tekintettel hazarendeli, ez a lépés hiúsítja meg doktori címének átvételét. A kéziratot is csak lengyel kapcsolatainak köszönhetően, kalandos körülmények között sikerül letétbe helyeznie, s majd csak évek múltán látja viszont.

A bécsi döntés kiváltotta eufóriát Szatmárnémetiben éli meg, majd 1941 júliusában a kolozsvári egyetemi könyvtár ajánl fel számára állást. Ez fontos vízválasztó az életében, ettől kezdve mond végleg búcsút a számára kissé talán csalódást is jelentő pedagógiai pályának, s lesz belőle immár visszavonhatatlanul kutató.

Szintén 1941-ben jelent meg „Az erdélyi románok a XIX. században” c. tanulmánya, amely szakmai körökben igen kedvező fogadtatásra lelt. Egyúttal meg kell jegyeznünk, hogy a nemzetiségi kutatásnak alig volt múltja idehaza (leszámítva a Fontes-sorozat egyes darabjait), munkájának egyediségét az adta, hogy „a nemzetiségi mozgalmakat nem egy szűk értelmiségi csoport, egy klikk számlájára írta, amely a békés, nemzetiségi többséget fel –és kihasználja, izgatja. Számára a nemzetiségek öntudatra ébredése, szervezkedése természetes fejlődés eredménye, amely a felvilágosodással, annak eszményeivel van szoros összefüggésben” – írja munkájáról Csatári Dániel a máig legrészletesebbnek számító I. Tóth Zoltán-életrajzban.4

1942-ben szeretett Erdélyéből a szakma Budapestre hívja, az Erdélyi Tudományos Intézet, s ezen belül a fővárosi Teleki Intézet munkatársa. Két figyelemreméltó munkája is ezekben az években jelenik meg: „A román nemzettudat kialakulása a moldvai és havasaljai krónikairodalomban” 1942-ben, illetve 1944 májusában „Az erdélyi román nacionalizmus”, amely monográfiájáért bölcsészdoktori címben részesítik. Szakmai előrejutása azonban ezekben a hónapokban nem csak neki, mások számára is törést okoz. Családjával a bombázás, fegyverropogás, vér, erőszak és halál elől a béke és harmónia világába, a magyar tenger mellé, Balatonfüredre menekülnek, a háborút itt vészelik át. 1944 szeptemberében álnéven írt cikke talán egy éppen összeomló államban élő értelmiségi utolsó jajkiáltásaként is felfogható. A „Ragaszkodjunk a valósághoz” című írásában szót emel a politikai rövidlátás ellen, helyette inkább a tényekkel való szembenézést szorgalmazza. „Ne egyik vagy másik nép rövidtávú céljai vezéreljenek minket, hanem a közös érdek!” – vallja. (Ez az „ars poetica”, a tárgyilagosságra törekvés valamennyi munkájára elmondható.) A világégés borzalmainak elviselésére az íróasztala fiókjában pihenő Ószövetség új- és újbóli fellapozgatása jelent részleges gyógyírt.5

A második világháború európai befejeződése után, 1945 júniusában tér vissza Pestre, a Történettudomány Intézetbe. „Az erdélyi román nacionalizmus első százada” című, doktori disszertációján alapuló munkáját nem csak magyar, de román részről is elismeréssel fogadták. Az egyetemi vezetés habilitációs iratnak tekinti művét, a bölcsészkar magántanárává fogadja.

A veszélyt elkerülve, hogy a történész életét szárazan, csupán kronologikus menetben, adatok tömkelegével tárgyaljuk, életének fő művére érdemes némi megkülönböztetett figyelmet szánni, ezáltal történészi hitvallásáról, akár világszemléletéről is képet kaphatunk. A románok nemzetté válását I. Tóth egyértelműen nyugati hatásra bekövetkezett átalakulásnak gondolta. „A nemzeti fejlődés alapja a műveltségi fejlődés, a román nemzet ezt a katolikusoknak, katolicizmusnak köszönheti.6 – pontosabban Bécsnek, amely célul tűzte ki az ortodox alattvalók visszaterelését a katolikus egyház kebelébe. Az unió megvalósítása érdekében Erdélyben görög katolikus nyomdák, iskolák építését támogatta. „Latinságélményük” létrejöttét is a római katolikus egyházzal való szorosabb kapcsolatával magyarázza a szerző, a nyelvi öntudatosodás azonban még későbbre tehető. Ezzel szemben az ortodoxiának nem volt számottevő iskolája, nyomdája, értelmiségi rétege, így az nemhogy elősegítette, hanem fékezte a nemzeti öntudat kialakulását.

Leszámol az olyan mítoszokkal is, amelyek szerint az erdélyi román parasztfelkelésben, az ún. Horia-lázadásban a nemzeti jelleg dominált volna. Észreveszi, hogy az erdélyi román értelmiség egyöntetűen elítélte a rebelliót, a románság számára ekkoriban egyébként is még „az ortodoxiához való tartozás volt a közösségi érzés mértéke7 – dacára az uniós törekvéseknek. A (nyelvi) nacionalizmus hiányát mutatja, hogy a még ortodox iskolában – Balázsfalván tanuló – diákok is magyar vezetéknevet választottak maguknak. (Születésükkor ugyanis ilyenben nem részesültek.) Márpedig „román nemzetiségi sérelemről beszélni a román nemzetiségi öntudat nélkül anakronizmus volna.8

A vallási hegemónia II. József alatt billen a nemzetiség javára, a felvilágosodás térnyerésével és a türelmi rendelettel összhangban. I. Tóth Zoltán külön kiemeli, hogy a román nacionalizmus megszületése döntően „magyar kultúrtalajon fogant”.9 A román történelmi tudat kialakulására a kora újkori moldvai és havasalföldi krónikairodalom mellett inspirálóan hatott Anonymus is. A dákoromán elmélet – amely szerinte is teljesen hamis, forrásokkal egyáltalán nem alátámasztható – ennek köszönhetően jutott el mind szélesebb rétegekhez. De összességében mégis elmondható, a román nemzetiségi öntudat a 18. század végére is csak az értelmiségé. De nemzetiségi öntudat, immár politikai célokkal. Az új eszme, a nacionalizmus hódítása majd a következő századra tehető.

I. Tóth Zoltán az évek során a szakma elismerését egyre inkább magáénak tudhatta. Magyar történeti bibliográfia készítésén dolgozik,10 a közeledő ’48-as jubileumra való tekintettel Kossuth–emlékkönyv szerkesztésével bízzák meg, Balsescu életével foglalkozik, az erdélyi román és magyar parasztmozgalmakat kutatja – a marxizmus kényszerítő elvárásának megfelelve. A „Parasztmozgalmak az Erdélyi Érchegységben 1848-ig” című kötetét 1952-ben Kossuth-díjjal honorálták. A kutatás és oktatás sem elégíti ki kellőképpen ambícióit, előbb a „Népi Demokratikus Országok Története Tanszék” professzorává nevezik ki, majd szintén 1953-ban az újonnan létrehozott Történettudományi Kar dékánjává választják. Két évvel később az MTA levelező tagjának mondhatja magát, de mindezek mellett is igen aktívan részt vesz a közéletben.11

Közvetlenségével, segítőkészségével, derűs, barátságos alkatával kollégái és hallgatói szimpátiáját is magán érezhette. Nem véletlen, hogy diákjai, kollégái éppen vele vonultak követeléseikkel a pártszékház elé 1956. október 25-én, amikor az elaljasult őrség részéről máig tisztázatlan körülmények között eldördült a végzetes lövés… Az azokban a napokban uralkodó állapotokat híven mutatja az Egyetemi Ifjúság c. lap november 2-i száma: „Az Egyetemi Ifjúság szerkesztősége felkéri mindazokat, akik tudják, hogy a történettudományi kar dékánjának, I. Tóth Zoltánnak (a) holttestével mi történt és hol található, értesítsék a szerkesztőséget.” Élete ily körülmények között ért véget…

Szakmai munkásságáról nagy vonalakban képet nyerhettünk, de milyen ember is volt ő valójában? A Századok 1957-es évfolyamába nekrológját író kollégáját, Kovács Endrét hívhatjuk segítségül: „Bár végső eszményképe (…) a könyvtárába visszavonuló tudós volt, ő maga is jól látta, hogy ennek a végcélnak elérésében nem kisebb akadály hárul előtte, mint saját természete, minden irányban megnyilvánuló érdeklődése és nem szűnő agilitása. Ha a munka súlya alatt elfogta is a menekülési ösztön, nem volt szobatudós, benne élt a maga korában, érdekelte mindaz, ami körülötte s szűkebb szakmája területén végbemegy. Talán senki sem tudott olyan közvetlen természetes emberi viszonyt kialakítani a környezetével közülünk, mint ő, senkiben nem volt annyi segítőkedv, annyi egyéni ösztönzés s együttérzés mindazok irányában, akik rászorultak segítségére. Éveken át segített mindenütt, ahová csak szava elért.12

Szabad György 2006-os szoboravatásán a következőket nyilatkozza róla: „Kivételes hatása mindenekelőtt a bizalomkeltéssel magyarázható. Része volt ebben megnyerő személyiségének, a szemüveggel sem gátolt meleg tekintetének, hangjának, amely nem volt sem modoros, sem kedveskedő, de mindig magvas mondanivalót hordozott. Álpátosz, fondorkodás, gyanúsítgatás, fölényeskedés nélkül beszélt, szinte példáját adva annak, hogyan szól az, aki szavaival embert keres, és reméli, hogy emberre talál a válaszadóban. – Tóth Zoltán egyszerre volt finoman tartózkodó és viszonosságot keltően nyílt, tanácsadó és kérdező, csitító és bátorító, óvatos és merész. – Zeneértő, sőt zenerajongó volt, lényének – túlzás nélkül mondható – mozarti volt a sugárzása. Derűs elemek ötvöződtek benne a nem indokolatlanul aggódó ember félelmeivel és látomásaival, ugyanakkor a cselekvésre sarkalló felelősség érzetével. Békülékeny szelídsége nem megalkuvókészségét fejezte ki, az emelkedést biztosító jövő kialakításának reményét tanúsította.13

I. Tóth Zoltán jelentőségének elismerése a megtorlás, majd az erre épülő, berendezkedő „puha” diktatúra évei alatt váratott magára. Műveit persze kiadták, válogatások jelentek meg tőle, részletes biográfia született róla - igaz, életét a marxizmus keretébe beilleszteni próbáló, erőltetett módon. A rendszerváltás után, nyugodtan mondhatjuk, az őt megillető helyre került. 1992-ben avatta fel emléktábláját a Bölcsészettudományi Kar, (2006-tól található a főépület aulájában, azóta a Történettudományi Intézet nagyelőadója is az ő nevét viseli.) Az 1956-os forradalom 50 éves jubileuma alkalmából, 2006. október 20-án leplezték le szobrát, Vígh Tamás alkotását a Magyar Tudományos Akadémia udvarán, Sólyom László köztársasági elnök és Vizi E. Szilveszter az MTA elnökének közreműködésével.

Túlzás nélkül kijelenthető: I. Tóth Zoltán tekinthető a magyar történettudomány mártírjának. Mikor diákjai élén a pártközpont elé igyekezett petíciójukkal, tudhatta, ezzel a döntéssel egzisztenciáját is veszélybe sodorhatja. Végül még súlyosabb árat fizetett. Dékánként, „befutott” történészként sem hagyta cserben hallgatóit, kollégáit, egyetemét. A hazáját. Az 1956 őszi események során demokratikus és hazafias elveihez való tántoríthatatlan ragaszkodásáért, a tudományos gondolkodás szabadságáért életét áldozta. Emléke ezért nem halványodhat el. Számunkra, egyetemistáknak, de különösen történészhallgatóknak példakép. Nem csak kiváló szakmai munkásságáért, máig haszonnal forgatható köteteiért, hanem azért is, mert igaz ember volt.

Török Ádám


1 Neve elé az I. betűt azonos nevű idős kollégája iránti tiszteletből, megkülönböztetésül teszi.

2 Csatári Dániel: I. Tóth Zoltán. In: I. Tóth Zoltán: Magyarok és románok. Akadémiai Kiadó, Bp. 1966. 19. (A továbbiakban: Csatári, 1966.)

3 Csatári, 1966. 27.

4 Csatári, 1966. 31.

5 Csatári, 1966. 35.

6 I. Tóth Zoltán: Az erdélyi román nacionalizmus első százada. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 1998. 143. (A továbbiakban: I. Tóth, 1998.)

7 I. Tóth, 1998. 285–286.

8 I. Tóth, 1998. 166.

9 I. Tóth, 1998. 327.

10 Magyar Történeti Bibliográfia (1825-1867) I. k. Általános rész. II. köt. Gazdaság. III. köt. Politika, jog, oktatás, tudomány, művészet, sajtó, vallás, egyházak. Szerk.: I. Tóth Zoltán és munkaközössége. Akadémiai Kiadó, Bp. 1950–52.

11 Csatári, 1966. 50–51.

12 Kovács Endre: I. Tóth Zoltán (1911-1956). Századok, 1957. (91. évf.) 1–4. sz. 483.

13 http://www.magyarszemle.hu/szamok/2007/1/In_memoriam_I_Toth_Zoltan Utolsó letöltés dátuma: 2011. 02. 21. 19:07.

Make a Free Website with Yola.